Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
A Commentariustó 1 a Libeng. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról 65 Az 1553-as átdolgozott kiadására letisztult mind a szóban forgó tanítás tartalma, mind episztemológiai meghatározottsága.?5 Melanchthon korlátozó értelemben is komolyan veszi ezeket a kereteket. Ahogy a bevezetésben is hangsúlyoztam, filozófiai kontextusban veti fel a lélek halhatatlanságának kérdését. Az elemzésben láttuk, hogy ez a filozófiai vizsgálódás egy átfogóbb programba ágyazódva a reformátor teológiai antropológiájának része, és ez a szélesebb paradigma a fejezet gondolatmenete szempontjából mindkét változatban elejétől végig meghatározó. Ez mégsem jelenti azt, hogy Melanchthon a teológiai kérdések tartalmi vizsgálatába is belevágna. Éppen ellenkezőleg, megmarad az antropológiai kérdésnél. A De anima zárófejezetében lényegében csak tételezi a halhatatlanságot, a lélek halál utáni állapotának részleteit érdemben nem tárgyalja (eltekintve a lélekal- vás 1553-ban felbukkanó kategorikus elutasításától). Az antropológia tárgya az ember földi létében; teremtettségének eszkhatologikus beteljesülése szigorúan véve már kívül esik vizsgálódási körén. A Liber ugyan finoman jelzi a továbblépési lehetőségeket (és így implicit módon az antropológiai elemzés korlátáit is), de ezeket a kérdéseket nem tematizálja Melanchthon a filozófiai vizsgálódás során. Ezáltal következetes marad saját programjához. Ha a De anima a reformátori felismerések antropológiai továbbgondolásának igényéből született, akkor - a fentiekben vizsgált utolsó fejezetben - Melanchthonnak sikerült megvalósítania ezt a programot. Az alapelemek már a Commentariusban is világosan kirajzolódnak, de - fizikai metaforával - még csak instabil egyensúlyi helyzetbe kerülnek. Stabil egyensúlyi állapotukat a tizenhárom évvel későbbi átdolgozásban találják meg. Melanchthon ekkorra világosan látja a filozófia őt megillető helyét a törvény rendjében, amelynek érvényességi területe a földi élet dolgaira terjed ki. Az értelem eljuthat egészen ezeknek a kereteknek határáig, és az antropológia területén igy felismerheti a lélek halhatatlanságát. A bűn következtében ez a tudása valamelyest „elmosódott” lesz, és ennél messzebbre - Melanchthon kiérlelt véleménye szerint - nem is juthat. Ami ezen túl van - az örök élet ígérete - az már csak a kinyilatkoztatásból tudható és csak a hit számára ragadható meg. Melanchthon ezzel a sémával azonban az eredeti - antropológiai - célkitűzésen jóval túlmenő programot is megvalósított, hiszen - jellemzően reformátori módon - a páli tézis („a törvény nevelőnk [...] Krisztusig”, Gál 3,24) ismeretelméleti tanulságait is levonta. 75 75 Vö. WELS, 2007. küln. 214. p. Szerinte a 16. századi gondolkodók számára a testtől elválasztható lélek (amellyel kapcsolatban a halhatatlanság egyedül tételezhető) már kívül esik a természetfilozófia hatáskörén és a metafizika területére tartozik. Ezen a háttéren különösen is érdekes Melanchthon megoldása, aki - talán éppen a teológiai előfeltevéseinek következetes végiggondolása eredményeként - kicsit máshogy kezeli a kérdés tudományelméleti besorolását, Wels azonban nem tér ki a reformátorra.
