Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - RECENZIÓK - Mártonffy Marcell: Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában
Recenziók 137 Az 1945-től kezdve atrocitásoknak kitett, tulajdonától, iskoláitól és munkaterületeitől fokozatosan megfosztott, 1950-ben feloszlatott jezsuita rend üldöztetésének, illegalitásban töltött éveinek, tiltott, megfigyelt és megtorolt tevékenységének, számos tagja bebörtönzésének stációit olvassuk, s ezeket mintegy ikonográfiailag egészíti ki a pályaképek, szerzetesi sorsok bemutatása. Az előadásmód érdeme, hogy a szenvedéstörténetre való utalást nagymértékben átengedi az olvasó képzettársításának: magában a szövegben nem gyakran fordul elő a passió szó. Feltételezhető, hogy Bánkuti Gábor tudatosan alkalmazza azt az elvet, amely szerint az archívum beszédesebb a pátosznál. Értelmezett, de inkább távolságtartó beszámolója a feltárás kitartó figyelmével teremti meg a részvétel intenzitását. Eljárásának etikai vonatkozása abban ragadható meg, hogy bár az ítélet nem szűrhető ki elbeszéléséből - de miért is kellene elfogulatlannak lennie? -, higgadtsága a múlthoz való indulatmentes viszonyt segíti elő. A megértést és nem a vak önigazolást, nem az ellenségkép tükörszerű reprodukcióját. Sokatmondó például, hogy az első szabadlábon hagyott jezsuita tartományfőnök beszervezése kapcsán nem verdiktet, hanem árnyalt megfontolásra indító kérdést fogalmaz meg: „Úgy érezte, párbeszédet kell keresnie, de miben, hogyan és meddig? Milyen körülmények között jelent a konformizmus önfeladást vagy árulást?” (161. p.) A tükör egyébként fontos szerepet játszik a szövegben: a szerző saját módszerét, a kétféle valóságérzékelés szembesítését is visszatükrözi, amikor így ír: ,,[A] rend működésének állambiztonsági tükre a diszperzió első másfél évtizedéről a következőképpen tudósított” - és itt forrásidézet következik (158. p.). A hatóság által használt torz tükör csak elvétve késztet mosolyra, noha annak, aki kevésbé rendszeresen mélyed aktákba, a maga módján akár frenetikus nyelvi tapasztalat is lehet „Jézustársasági Kém- szervezetről” értesülni, a gépezet teljhatalmú működtetőinek iskolás fogalmazványait olvasni, vagy épp meglepően éles elméjű fejtegetésekben nyomon követni a rendíthetetlen koncepció szövődését. A szervezeti formák és konspirációs technikák szembeállításának egyik legtanulságosabb példája, és egyúttal a könyv egész struktúráját meghatározó gesztus a bevezető rendtörténeti áttekintés a kezdetektől a második világháborúig. A tárgyalt korszak így az előzmények kontrasztjává válik. Korábbi századokról olvasva még dönthetünk, hogy mennyire találjuk rokonszenvesnek a szerzetesség értelmiségi elitjének fegyelmi és szervezeti rendjét, milyen mértékben adunk hitelt a jezsuitákról keringő szóbeszédeknek, kedveljük-e a halotti engedelmesség aszketikus hagyományát. Az elnyomás éveinek számbavétele azonban már rögzíti nézőpontunkat. S nemcsak azáltal, hogy a magyar jezsuiták ellen macska-egér harc folyik - azaz nem csupán a dolgok evidenciája okán -, hanem azért is, mert amíg a hatalom egyetlen szellemi és kollektív alanyiságában is kínosan emberi teljesítménye nem több, mint a leszámolás megszervezése, a sötét munkába való körülményes bele- tanulás, olykor pedig öntudatlanul is a jezsuitákkal kapcsolatos sztereotípiák ismétlése és persze államellenes bűncselekménnyé stilizálása, addig a főszereplők - a közösségük és belső integritásuk megőrzéséért küzdő szerzetesek - csakugyan tanulnak. Szívósan képzik magukat, hűségük szüntelen munkálkodásban, hitoktatói stratégiák kidolgozásában, teológiai reflexióban, lelkek gondozásában, az egyház életben tartásának gondjában nyilvánul meg.