Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)

2013 / 2. szám - TANULMÁNY - Petrás Éva: Társadalmi tanítás és szociális kérdés. Az egyház társadalmi tanításának recepciója a katolikus értelmiség körében, 1931-1944

4

Egyháztörténeti Szemle XIV/2 (2013)

világi és a vallásos intézmények, illetve normák egymástól való elválasztása, mint a vallásgyakorlat hanyatlása és mint a vallásosság magánéletbe való visszaszorulása vált bizonyító erejűvé abban az elméletben, amely a felvilágosodás valláskritikájából kiindulva a vallásosság, a vallásos világkép és az egyházak társadalmipolitikai szerepvállalásának hanyatlását, „a világ varázstalanítását” mint a modern kor egyik jellegzetességét fogalmazta meg - nem kis részben éppen elvárásként/' Bár a szekularizációs elméletet a jelenkori társadalmi és politikai folyamatok revideálásra szorulónak mutatják, mindazonáltal a szekularizáció (és az érem másik oldaláról tekintve: az egyház) mibenlétének újragondolása a 19. és a 20. század történetére vonatkoztatva olyan történeti folyamatokat vonhat a tudományos elemzés látókörébe, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyházak történetét ne csupán a politikatörténetbe, hanem a társadalomtörténetbe is integrálhassuk. Az egyházfogalom így részben szőkébb, amennyiben számot vet a társadalmi szekularizációval, részben azonban tágabb, hiszen az egyháztörténet-írás tárgyát túlterjesztheti az intézménytörténet határain.

Az egyháztörténet-írás tárgyának újradefiniálására azért van szükség, mert a vallási tényezőt az európai történetírásban jó ideig jelentőségénél kisebb mértékben vették figyelembe. Ez a fentiekből következően részben a modern történetírás laicista alapmagatartásával, a szekularizációs tézis dogmaszerű hitével, részben azonban a nemzeti történetírások társadalom- és kultúrtörténeti érdeklődésének hiányával, illetve ezek megkésettségével magyarázható. Az egyháztörténet-írás gyökerei ugyan az antikvitásig nyúlnak vissza, hiszen a teológiai diszciplína részeként alakult ki, ám mint modern történettudományi szakág, amely az egyházak történetét nem üdvtörténeti perspektívából tekinti, mégsem nyúlik vissza korábbra a 18. századnál.* 6 Ettől az időtől kezdődően pedig az egyháztörténet a „világi” történetírás módszertani előfeltevéseit követte, és az egyháztörténészek az egyházzal elsősorban mint intézménnyel és mint politikai erővel foglalkoztak. Azonban az egyház társadalomtörténeti, illetve kultúratudományi vizsgálata, a katolicizmus-kutatás a köztörténet más területeihez viszonyítva lépéshátrányban volt.7 *

Egyház és társadalom egymásra vonatkoztathatóságából következik, hogy a katolicizmus története az általános társadalomtörténetbe ágyazódik és annak fejlődését követi. Az egyház élete nem választható el a lakosság körében a gazdaságban, a politikában és a kultúrában végbemenő alapvető

s A szekularizációról alkotott elképzeléseinket ugyan nagymértékben meghatározza Max Weber koncepciója, ám megfontolandó C. S. Lewis, angol író és irodalomtörténész megállapítása, miszerint „az elvallástalanodó világ nem lehet újra pogány, mint ahogy egy elvált nő sem lesz újra szűzlány.” A szekularizáció nem a vallás és az egyházak megszűnéséhez, hanem funkcióváltozásához vezetett. Ld. Lehmann, Hartmut: Religion und die Sakralisierung der Nation im 20. Jahrhundert: Varianten einen komplementären Relation. In: Religion im Nationalstaat zwischen den Weltkriegen, 1918-1939. Hrsg.: Maner, Hans-Christain - Schulze Wessel, Martin. Stuttgart, 2002. 13-27. p.

6 Az egyháztörténet címet viselő legrégibb mű caesareai Euszebiosznak, Constantinus kortársának az írása. Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Bp., 2000. 9-14. p.

7 Altermatt, Urs - METZGER, Franziska: Vallás és kultúra. Kortörténeti távlatok. In:

Mérleg, 2010 1-2. sz. 42-77. p.