Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - RECENZIÓK - Fazekas Csaba: Pályi Zsófia Kata: A Pályi család prédikátori öröksége. Egy református lelkészcsalád nemzedékeinek története
118 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) oszthatók a lelkészcsaládok. Legfeljebb az utókor számára ismertebbekről, illetve kevéssé vagy egyáltalán nem ismertekről beszélhetünk, hiszen saját közegében minden lelkészcsalád történeti érdekességekkel rendelkezik, általános egyháztörténeti folyamatok leképezésére és megfogalmazására alkalmas. Már e bevezető fejezetben is igyekszik választ adni az egyik legfontosabb kérdésre: pontosan melyek is lehettek e sajátos lelkészi pozícióöröklés okai. Kétségtelen, hogy a „megüresedett hivatalt betöltő új lelkész gyakran nőül vette elődje özvegyét vagy annak leányát”, s a rendszer minden érintett fél számára kedvező következményekkel járt, továbbá „a megszerzett kiváltságokat érthető módon a lelkipásztorok fiaiknak is biztosítani kívánták”. Egy rövid fejezetben ismerteti a Pályi név eredetét és topográfiai hátterét, a korábbi évszázadok általános névadási szokásainak a konkrét családra vonatkozó alkalmazásával. A kötet III. fejezete általános áttekintését adja a Pályiakra vonatkozó 16-18. századi ismereteknek. A szórványosan fellelhető, négy református egyházkerület területét is érintő adatokból jól megrajzolható a lelkészdinasztia korai története, a 17-18. századi, több szolgálati helyre is elvetődő Pályiak sorsa a reformáció stabilizációjának korában, a felvilágosult abszolutizmus időszakában. A protestáns vallás- szabadságért folyó küzdelmek időszakában számos helyen találkozunk Pályi nevű prédikátorral. A kötet teijedelmének túlnyomó részét - nyúlván a forrásadottságokkal összefüggésben - a Tatai Református Egyházmegyében a 18-19. században szolgált lelkészek életútjának áttekintése teszi ki. (IV. fejezet.) Az első alfe- jezetet a források áttekintésének szenteli, ami imponáló módszertani alaposságról tesz tanúságot. Az egyházi levéltárak, kézirattárak anyagát a teljesség igényével igyekszik feldolgozni (nemcsak a dunántúli, hanem a tiszántúli egyházkerület vonatkozásában is), de a világi közgyűjteményekben is nehezen meghaladható alapossággal kutatott. Fontos forrása volt a család 1794-es kiadású bibliája, a családi hagyaték egy-egy darabja, személyes kapcsolatok útján beszerezhető információk, illetve az egyháztörténeti irodalomban felbukkanó adatok egyaránt. A szerző megvizsgálja az eredetileg Tiszántúlról a Dunántúlra vetődött Pályiak minden fontosabb személyiségének életútját, kezdve Pályi Márton mezőtúri nótárius és leszármazottai Pályi István személyében Tatára kerülő képviselőjével. Az elsősorban anyakönyvi bejegyzésekre alapozó bemutatásban aprólékosan bogozta ki a kiterjedt família családi adatait, a feladat nagyságrendjének érzékeltetésére elég arra utalni, hogy például 1714 és 1811 között 94 Pályi vezetéknevű személy keresztélését örökítették meg a matrikulák. A következő alfejezet a Mezőtúrról Gyermelyen át Neszmélyig szolgáló Pályi István lelkipásztori tevékenységét mutatja be, melynek hátterében lépten-nyomon tetten érhetők a türelmi rendelet időszakának a református vallásgyakorlatra tett, összetett hatásai. Szerencsésen dokumentáltak Pályi István egyházépítő tevékenységének állomásai, a gondjára bízott egyházközségek felszereltségében bekövetkezett változások stb. A Pályi István gyermekeire vonatkozó adatok (48-55. old.) leginkább családtörténeti indíttatású feldolgozások, és az olvasó szempontjából szerencsés eljárás volt a szerző részéről, hogy egy Családi kapcsolatháló c. alfejezetet is beiktatott, egy naplóíró elődnek köszönhetően könnyítve meg tájékozódásunkat a leszármazottak egymás közötti viszonyának dzsungelében. A szerző ezt követően először rövid
