Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Somodi Imre: Mindennapok a pécsi jezsuita Pius Gimnáziumban és Internátusban az 1910-es években
56 Egyháztörténeti Szemle XIII/1 (2012) kellő kritikával, könnyen relativizmusba, nihilizmusba hullhat. Hisz a „puszta emberi műveltség külső finomsága nem rejtheti el a szív ürességét.”» A katolikus szellemiségű nevelés megkerülhetetlen elemei a vallási gyakorlatok: az ima és a szentségek vétele. Nem cél azonban, hogy a gyermekeket túl sok ilyen gyakorlatnak tegyék ki, ezért e téren a Pius nevelői csupán annyit vártak, amennyi bármely buzgó katolikustól méltán elvárható: napi többszöri rövid ima, napi szentmisehallgatás, legalább havonkénti szentgyónás és szentáldozás, évenkénti lelkigyakorlat.« De ezeknek a vallási gyakorlatoknak nem szabad pusztán rutinná és külsőséggé válniuk. A nevelőknek és lelki atyáknak arra kell törekedniük, hogy mindezek a cselekvések belső igénnyé váljanak, hitből fakadjanak. A vallásos nevelés egyik közvetlen célja az akarat megedzése, hogy az ember bátran és öntudattal tudja gyakorolni a kötelező és a szabadon választott jót, a rosszat pedig következetesen kerülje. Az akarat erősítésének módja az „önmeggyőzés”. A napirend és az intézmény egyéb rendszabályai jó gyakorlatok az „önmeggyőzés” fejlesztéséhez. Ezek az előírások látszólag apró dolgokra vonatkoznak, de rendkívüli mértékben edzik az akaratot, hogy fékezni tudja a szertelen vágyakat. Az önmegtagadás e formája nem szül komorságot - így Jablonkay -, hanem ellenkezőleg: a lélek tisztaságának és nyugalmának megőrzésével biztosítja a derűt. A Pius nevelőmunkájának fontos részét képezi a hazaszeretetre való nevelés - mondja Jablonkay Gábor. Ez nem ellenkezik a keresztény elvekkel, sőt kifejezetten keresztényi. Egy közösség javáért tevékenykedni, érte áldozatot hozni ugyanis alapvető követelmény egy keresztény ember számára. A hazaszeretetnek az a lényege, hogy mindenki egész emberként végezze azt a feladatot, amelyet a Gondviselés rábízott. A felebaráti szeretet azonban nem csak honfitársaink, hanem valamennyi embertársunk irányában kötelez. A vallási nevelés specifikumait természetesen kiegészítették a nevelés általános eszközei, mint a dicséret és büntetés. A Piusban a szóbeli dicséret mellett írásos elismerő oklevelek adományozása is szokásban volt. Ezeken a „Merenti honor - az érdemesnek elismerés” szavak álltak, ezért röviden csak merentinek nevezték. Ezen elismerő levelek közül a legalacsonyabb rangú fehér, a következő fokozat zöld, a legmagasabb pedig piros színű volt. A tanárok kezdeményezhették ennek odaítélését, és az igazgatónak kellett jóváhagynia. A merentivel együtt valami kézzelfogható ajándék is járt a növendékeknek (pl. édesség). A tanulók magatartását és tanulmányi előmenetelét havonta értékelték. A legjelesebbek ilyenkor kitüntetést kaptak, melyet a következő havi osztályzatig birtokoltak. A tanév végén osztályonként a legjelesebb tanuló, az egyes tantárgyak legjobbjai és a bentlakók közül a legjobb magaviseletűek szintén kitüntetést kaptak, melyek végleg a növendékek birtokában maradtak, s ünnepi alkalmakkor viselhették őket. Ami a dicséret mellett a büntetést illeti: a Piusban testi fenyítést nem alkalmaztak - írja Jablonkay -, ehelyett szóbeli figyelmeztetések, feddések, 3 4 3 Jablonkay, 1915. 9. p. 4 Vö. Tudnivalók a pécsi Pius alapítványi Jézus-társasági kath. főgimnázium tanulói számára. Pécs, 1913. (továbbiakban: Tudnivalók, 1913.) 2. p.
