Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 3. szám - BESZÁMOLÓ - Gárdonyi Máté: Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában
122 Egyháztörténeti Szemle XIII/3 (2012) Tengely Adrienn: A magyar egyházak a forradalmak korában. Eger, Líceum Kiadó, 2011. 555 p. Az a nem egészen öt hónap, amit a magyar állam történetében Károlyi Mihály neve fémjelez, oly nagy szimbolikus jelentőséggel bír, hogy az első magyar köztársasági elnök megítélése manapság is polarizálja a közéletet. Éppen azért, mert a politikai szférában rövid időn belül nem képzelhető el konszenzus a Károlyi-érát illetően, üdvözlendő minden olyan tudományos igényű publikáció, amely az eddigieknél mélyebbre hatol a témában. Ilyen munka Tengely Adrienn széles körű forrásfeltáráson alapuló monográfiája, amelynek címválasztása Gratz Gusztáv, klasszikus művét idézi fel,1 bár csak az őszirózsás forradalomtól a Tanácsköztársaság kikiáltásáig vizsgálja az egyházpolitikai fejleményeket. A szerző hangsúlyozza, hogy a Károlyi- és a Berinkey-kormánnyal kapcsolatban nem lehet koherens egyházpolitikájáról beszélni, mert a hatalomra került politikai tényezők között ebben a kérdésben nem volt összhang, s ennek megteremtését az erőviszonyok gyors változásai nem is tették lehetővé. Jó példa erre az állam és az egyházak alkotmányos szétválasztásának kérdése, mert a kormányzat ugyan deklarált céljai közé emelte a szeparációt, ám a kulisszák mögött lépéseket tett a főkegyúri jog érvényesítéséért. Mégis számos rendelkezés, mindenekelőtt az egyházügyi kormánybiztosok kinevezése, valamint néptörvény, leginkább a földreformról szóló, közelről érintette a vallásfelekezeteket, különösen a katolikus egyházat. Az előbbi azért, mert Persián Ádám, „az alsó papság jogos érdekeinek biztosítására szolgáló intézkedések előkészítésére” már november t-jén kinevezett kormánybiztos nagyon is ambicionálta, hogy az állami egyházpolitika alakítója legyen, az utóbbi pedig azért, mert a teljes katolikus intézményrendszer fenntartását kellett volna gyökeresen új alapokra helyezni. A könyv nemcsak e néhány hónap egyházpolitikai rendelkezéseit és terveit veszi számba, hanem a velük kapcsolatos egyházi reakciókat is. Sőt valójában az ennek a munkának a célkitűzése, hogy az egyházi nézőpontot tegye vizsgálat tárgyává, méghozzá 32 egyházi levéltár iratanyagának feldolgozásával. A magyarországi katolikus, református, evangélikus, izraelita, ortodox és unitárius levéltárak mellett a szerző a Felvidéken és Erdélyben is kutatott, amit a korabeli sajtó feltérképezésével egészített ki. A hatalmas levéltári- és sajtóanyag segítségével megbízható képet lehet alkotni arról, hogy a kortársak mit gondoltak az új politikai elitről és annak kormányzási módszereiről - nem utólag visszatekintve, hanem akkor, az események forgatagában. A korabeli források tanúsága szerint az egyházi vezetők kezdetben bizalmat szavaztak a hatalom új birtokosainak és a köztársaságnak. Tették ezt többnyire azzal a pragmatizmussal, amit a pécsi püspök így fogalmazott meg: „számolva az adott szomorú helyzettel, nem lehet mást tenni, mint a legszélsőbb elemekre támaszkodó hatalmat ugyan, de még a törvényest, támogatni a rend fenntartásának munkájában”. Álláspontjuk kialakításában nagy szerepet játszottak azok a hírek, amelyek a papok elleni, részben szociális, részben etnikai töltetű atrocitásokról érkez1 Gratz Gusztáv: a forradalmak kora. Magyarország története, 1918-1920. Bp., 1935.
