Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 3. szám - BESZÁMOLÓ - Fejérdy András: A katolikus egyház és a kommunizmus Kelet-Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika
110 Egyháztörténeti Szemle XI1I/3 (2012) laszt illető álláspontját lehetett megismerni. Az előadó a Szekfű által javasolt stratégiát a tudós szakmai életútjának, valamint a korabeli magyar katolikus társadalom helyzetének összefüggésében vizsgálva, figyelemre méltónak nevezte a neves történész „forradalom utáni” geopolitikai viszonyokra és a magyar katolikus társadalom állapotára vonatkozó reális helyzetelemzését. Egyúttal rámutatott: Szekfű kezdeményezése a Szovjetunióval való együttműködésre morálisan ugyan kompromittálódott, a valóságban azonban ugyanúgy hozzájárult a magyar egyházszervezet és egyházi közösség fennmaradásához, mint amilyen fontos szerepet játszott a Mindszenty nevével fémjelzett intranzigens álláspont szimbolikus ereje. Fejérdy András, a Római Magyar Akadémia tudományos titkára a magyarországi püspöki székek betöltésének, illetve kormányzásának 1945 és 1964 közötti gyakorlatát tekintette át. A rendelkezésre álló magyar és szentszéki források alapján azt a következtetést vonta le, hogy a Szentszék egészen 1962-ig arra törekedett, hogy maradéktalanul érvényt szerezzen a pápa szabad püspök-kinevezési jogának. Az erre irányuló kísérletek a magyarországi rendszer merev ellenállása miatt rendre kudarccal jártak, így Róma, élve a magyar kormány 1960-as évektől pragmatikusabbá váló politikája által kínált lehetősséggel, végül a tárgyalások felvétele mellett döntött. A megbeszélések eredményeként létrejött 1964-es részleges megállapodás ugyan hátrányos kompromisszumot jelentett az egyház számára, a Szentszék mégis aláírta azt, mert csak így látta biztosíthatónak, hogy Magyarországon mind állami, mind egyházjogi szempontból törvényes hierarchia működjön. A lehetséges alternatíva egy titkos hierarchia kiépítése lett volna, amelyet azonban túl kockázatosnak ítéltek, és csak azokban az államokban kísérleteztek vele, ahol elfogadható kompromisszumra nem volt kilátás. Nicolas Bauquet, a római Francia Intézet igazgatója előadásával arra hívta fel a figyelmet, hogy a sokszor túlontúl az intézmények, illetve a klérus szerepére koncentráló történeti kutatások mellett nem kerülhető meg az egyház döntő többségét alkotó világi hívek magatartásának vizsgálata sem. Rámutatott, hogy léteznek olyan források, amelyek alapján, megfelelő módszertani eszközökkel, a hívek és a klérus, illetve az államhatalom közötti viszonyrendszert elemezve, van lehetőségünk a laikusok főbb magatartási formáinak megismerésére. Kutatásának eredményei szerint a diktatúra egyfelől újfajta egyházi szerveződések, mindenekelőtt a kisközösségek létrejöttét generálta, amelyekben a laikusok és papok kapcsolata a népegyházban megszokott korábbi viszonynál közvetlenebbé vált, a világi hívek elkötelezettebb módon vettek részt az egyház életében. A diktatúra másik fontos következménye a laikusok szerepét illetően az volt, hogy amikor a klérus már nem tudott, vagy nem akart a rendszerrel szemben fellépni, gyakran a világi hívek adtak hangot a kritikus álláspontnak. Végül, különösen a 60-as évektől a részben mesterséges szekularizáció érintette a híveket, minek következtében mind többen fordítottak hátat az egyháznak. Míg a világi hívek magatartása vizsgálatának a kutatás eddig kevés figyelmet szentelt, nem mondható el ugyanez a legfontosabb főpásztorok kommunizmussal szembeni működéséről. Jóllehet legfontosabb képviselőikről már nagyszámú publikáció készült, személyes életútjuknak, kommunizmussal folytatott küzdelmüknek tágabb közép-európai kontextusban
