Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Idő és idődenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az ... 81 párizsi tudós doktor, aki „nem chak tudománnyal, de tökéletes erkölchökkel tündöklő fedhetetlen szent élettel-is, meghalad-vala másokat, az emberek ítélete szerent”. (Kiemelés tőlem.) Csakhogy különb ítélet várt rá halála után, amelyet rendkívüli módon hirdetett ki az emberek között. Temetésekor „Koporsója födelét föl ütvén, hallyad, mindeneknek hallattára, mit kiált teli torokkal, maga felől”, az első nap azt kiáltotta: „vádoltattam”, másod nap: „meg Ítéltettem”, harmad nap: „el-kárhoztám”. Az ismerősökön és hozzátartozókon rémület lett úrrá. A beszélő ezt a rémületet fokozva olyan - elkerülhetetlenül reflektálná váló - szöveget alkot, amely a kétségbeesett félelem érzését mardosó lelkiismeret- furdalással vegyítve plántálja a befogadásba. „Ninchen bizonyára igaz szived, valaki ez iszonyú dolgokat és rettentő példákat, olvasván, halván; vagy elmédben viselvén, nem félsz, nem rettegsz, és meg-nem-rémülsz; nem Chak a’ baromnál értetlenemb; avagy az Tzölönknél és Tönkönéi ostobább; de még az kőnél-is keményebb vagy; ha ezekre meg-nem indulsz és rettensz.” Malomfalvay már-már interaktív szövege egy szóval sem jelenti ki, hogy az emberi ítélet elégtelen, ugyanakkor olyan fokozatosan építkező narrációt működtet, aminek a végére a befogadó be kell, hogy lássa: a teremtett ember ostoba, empátia nélkül való léte alkalmatlan az ítéletmondásra. Az imént említett szukcesszió hatását ezúttal is erősíti a képszerűség, ami az olvasó befogadás folyamán egyfajta jelenlétet konstruál. A befogadásban történnek meg az elmélkedésben levetített események. Látható a temetés, a koporsó, hallhatóak a doktor szájából elhangzó kiáltások, tanulmányozható az egybegyűltek arcán tükröződő elképedés, sőt, szent Brúnóval az élen még a Karthauzi rend megalapítása is. Szentgyörgyi írása ettől konkrétabban, ám nem kevésbé képszerűen fogalmazza meg az ember tökéletlen, igaz látásra alkalmatlan helyzetét, amikor azt írja „igen chipás és hályogos szemünk vagon: közelről eleget látunk, távúiról majd semmit sem.” Az eredendően bűnös embernek nincs hatalmában a megismerés, még önnön természetével kapcsolatban sem lehet maradéktalanul tájékozott, a Gondviselés előtt azonban anélkül is nyitott könyv test és lélek gyarlósága, hogy beismerné bűneit. Ezek szerint a halál bekövetkezése előtti bűnbánatra sem Istennek, hanem csakis az egyénnek van szüksége. Foucault ebben a vonatkozásban két alapvető, korai, a mindennapokban szükséges, tudományosságban gyökerező elképzelésre hivatkozik, melyek a megtisztulást, illetve a kárhozattól való menekülést szolgálják: az egyik az orvos, a másik az ítélkezés modellje. Előbbiben a sebeknek az orvos előtt való feltárása kell, hogy megelőzze a gyógyulást, a másikban a bűnök beismerése és a védő munkálkodása enyhíti a büntetést.s1 Ez azt jelenti, 5' A bűnbánat: „Ha meg akarunk gyógyulni, fel kell tárnunk a sebeket az orvos előtt. ítélkezés: a vétkek beismerése enyhít a bíró szigorán. A bűnösnek az ördög ügyvédjének kell lennie, ahogyan az utolsó Ítélet napján az ördög is a maga
