Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az ... 79 érvényesül a tropologikus exegézis, az adhortatio szándéka is. „Az idő az örökkévalóság szükséges előszobája vagy öltözőszobája” — ami a halál kapuján át vezet az örökkévalóságba, a haláltól való félelem ellen pedig kizárólag a hit keményítheti meg a szívet. A hit nem más, mint a megváltó Jézus mint axioma, amit feltétel nélkül el kell fogadnia annak, aki üdvözülni vágyik. Előfordul, hogy áttételesen azt is közli a szöveg, hogyan kell reagálni, mit kell érezni az igaz hívőnek Isten munkája nyomán. „Minthogy az vintzellér az erőtlen szőlő vesszőt karókkal megtámogatja és megkötözvén megerősíti, így cselekszik az Atya az ő erőtlen híveivel Örüljünk, hogy Isten igéjét hallgatjuk”46 - indítja az allegorikus olvasás folyamatát. „Minthogy az ember mikoron hallya, hogy az Nyárból lesz Tél, nem hiszi a változást [...] szükségképpen mi emberek sohasem hihetnők el azt, hogy ez világi élet után más élet követköznék, és arra minden emberek, kik meghóltanak és a földben meg rothadtanak, ismeg feltámadgyanak.”4? Hasonló összefüggésben szemlélteti az emberi kétely, hezitálás helytelenségét a „szántó földről és annak mágiáról” szóló bibliai toposzt tematizáló fejezet. „Miképpen, hogy az elveszett magnak, mely télen a földben fekszik, nincsen annyi láttatia, hogy abban oly szép szál és kalász volna helyheztetvén, ezenképpen a mi testünk és vérünk is kételkedhetnék ebben, de mi higgyünk Isten Igéjének.” A halandó számára nem transzparens a Mindenható világa, és ezen valóban nem segíthet semmi, csak az elfogadó, feltétlen, soha vissza nem kérdező hit. Higgye a halandó azt is, amit nem lát, nem látott soha, hogy ne csak áttetszővé, de átjárhatóvá is váljék neki a világok között húzódó küszöb. Akinek gondolkodása földhözragadt, nem rugaszkodhat el az üdvösség felé, arról azonban nem nyilatkozhat a szöveg, nem jut-e mégis oda. Az ítélkezés nem az ember dolga, mert az vak hozzá, nem láthat a másik szívébe, olykor még a sajátját sem ismeri: „Az szerencse és szerencsétlenség együtt jár ez világon, szintén úgy annál az ki selyem ruhában öltözik és korona fejében, mint annál az, ki temérdek és goromba ruhába öltözik.” S mivel egyenlőek vagyunk szerencse dolgában is, „ne ítéljünk az emberről szerencséje forgása szerint”48 „Az 46 Mihálykó, 1603.98. p. n Mihálykó, 1603.27. p. 48 Mihálykó, 1603. 70. p. A szerencse kapcsán egy vélhetőleg a korban ismert példát idéz fel a szöveg, melyben Démokritoszt, egy igen bölcs filozófust arra kért Artaxerxész, hogy támassza fel feleségét. Rendben, szólt a fogadás, ha 3 olyan embert mondasz, akinek 60 éves koráig semmi nyomorúsága, szerencsétlensége nem volt. „Oh, szám csak egy ember sinczen valami szerencsétlenség nélkül, mely dolgot iól eszekbe vegyenek azok, kik ez világon valami kevés ideig ió szerencsében és nagy méltók vadnak.” Luthernél hasonló példa a bűntelenséggel fordul elő. Aszerint nem találhatunk olyan embert, aki minden bűn nélkül élte le életét, ezért a bűnben vagyunk egyenlőek.
