Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 4. szám - TANULMÁNY - Molnár Sándor Károly: Bereczky Albert levele Forgács Gyulához, 1920. szeptember 2-án (és ami utána következett...)
30 Egyháztörténeti Szemle XII/4 (2011) Nem felelősség nélküliek azonban az ezen mozgalomban részt vett idősebb korú és egyházi tisztséget viselő szereplők sem, mert megállapítható, hogy teológiai és főgimnáziumi tanárok, hitoktatók, sőt lelkészek is részt vettek e gyűléseken, s még ők sem ismerték fel a veszedelmet, és tért engedve a személyi szempontoknak, érvényesüléshez jutottak különböző elfogultságok és animozitások, s míg ezek náluk csak elégedetlenséget szító, a presbitériumot és annak elnökségét a megengedett mértéken túlmenő kritikával illető szónoklatokban és biztatást tartalmazó, elhelyezkedést és alkalmazkodást ajánló beszédekben nyilvánultak meg - a fiatalabb generációnál már atrocitásokra vezettek. Azt a végzetes hibát, hogy eleinte fel nem ismerve a veszedelmet, saját tekintélyükkel fedezték a destrukcióba haladó irányzatot, nem tehették már jóvá azzal, hogy később félreállottak. Megállapítjuk tehát, hogy a teológiai és főgimnáziumi tanári karnak és a katechétáknak akadt néhány olyan tagja, aki előtt nagyon elhomályosult: az egyházával és egyházának dolgos intézőivel szemben szükséges megértő szeretet és elismerés érzete. A bizottság az érveknek és ellenérveknek beható megfontolása után mégis arra a megállapodásra jutott, hogy ezeknek a szereplő korosabb egyéneknek, akiknek működésére rámutatott, név szerint való megnevezését mellőzi. Teszi ezt azért, mert abban a véleményben van, hogy az illetők eljárásuk helytelenségét belátva, levonják magukra nézve a kellő tanulságot, továbbá, mert az egyházközség megzavart békéjének helyreállítására ily módon több kilátás van; mivel pedig egyházközségünknek ez a legfontosabb érdeke, a bizottság viselkedésük bővebb megvizsgálásának indítványozásától tartózkodik. Mindazonáltal nem hallgathatja el a bizottság az adatokból nyert azt a benyomását, hogy az említettek közül némelyeknél a szereplési vágy, az érvényesülési törekvés nem csekély mértékben volt előmozdítója maguktartásának. Az eképpen érlelődött események kirobbanása 1919. év március hó 26-án következett be, amikor a kritikussá vált helyzet megbeszélése végett egybegyűlt vegyes bizottság (kerületi és egyházközségi intéző személyek) ülésén az oda meg nem hívott dr. Patay Pál segédlelkész személyesen megtámadta dr. Kovácsy Sándor főgondnokot, és a legsértőbb modorban bírálta az egész presbitérium működését, és társaival együtt durva támadás formájában lemondásukat követelte. Ezután történt, hogy az evangéliumi munkások szövetsége kebeléből alakult egyházi direktórium vezetése mellett a parókiákat a parókuslelkészektől jegyzőkönyv mellett átvették, és az egyes parókiákra ifjú lelkészeket delegáltak, kik - mint mondották - „fejükkel játszottak”, hogy a nyugalmat a budapesti ref. egyház terén biztosítsák, s feleslegessé tegyék más profán elemeknek az egyház dolgai felett való rendelkezését. A budai és a kőbányai parókia kivétel volt; oda bizalmi személyek nem delegáltattak. Adat van arra, hogy ez Kőbányán a parókuslelkész erélyes tiltakozásán hiúsult meg. Míg a kirobbanásig jutott mozgalomnak vezetői ú.m. Gombos Ferenc, Deme László és dr. Patay Pál segédlelkészek és Réz György orvostanhallgató, konviktusi tag eljárásukban, viselkedésükben éppenséggel nem korlátozták magukat a hivatásuk és iskolázottságuk által is megkövetelt műveltség határai által, megállapítható, hogy az ú.n. egyházi direktórium szereplő tagjai, név szerint dr. Papp Gyula, Szalai Lajos és Viktor Erzsébet
