Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - TANULMÁNY - Szász Lajos: Egy több évszázados református "ároni ház": a Dávidházy család története
38 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) kiegészítve azokat néhány részadattal, szeretném a család történetét árnyalni, és ezen túllépve a korszak - jelen esetben elsősorban a 18-19. századra koncentrálva - lelkészi rétegével kapcsolatban kívánok néhány újabb szemponttal szolgálni, a régebbieket alátámasztani, vagy - ahol szükséges - korrigálni. A vizsgálódást néhány jól körülhatárolható szempont köré rendeztem. Az első ilyen a nemesség kérdése a lelkészekkel kapcsolatban, ezt nem teljesen elhagyva a lelkészek egymás közötti differenciálódásáról szeretnék írni, kiindulva a házasodási szokásokból, a szolgálati helyek megválasztásán keresztül egészen az egyének tudományos teljesítményéig. Bízom benne, hogy a vizsgálódás végére némileg árnyaltabb képet kapunk erről a számszerűleg talán nem olyan jelentős, de hatását nem csak a művelődést tekintve nagyjelentőségű rétegről. 3.3. Nemesség Igencsak összetett feladat jogi szempontból elhelyezni a lelkész-réteget a rendi társadalomban. A szakirodalom általában egyetért abban, hogy Bethlen Gábor, az akkor szolgáló összes protestáns lelkészre és gyermekeikre nézve adott nemesítése egészen a 18. századig hallgatólagosan érvényben volt. Ebbe a hallgatólagos nemességbe azon lelkészek is beletartoztak, akiknek a felmenőit nem nemesítette meg Bethlen, tehát az a lelkészi szolgálathoz volt köthető. Ez a nemesítés, és természetesen annak hallgatólagos továbbélése is csupán személyi szabadságot foglalt magában, a korszak armalistáihoz hasonlóan a lelkészek sem kaptak birtokot. A nemesség azonban csupán a kiadásakor, 1629-ben, a Bethlen Gábor fennhatósága alatt álló területen volt érvényben, ez Erdélyt és a Partium bizonyos részeit jelenti, tehát a tiszántúli egyházkerület egyes területei is beleestek, persze egy ilyen jellegű, félig-meddig szokásnak tekinthető, nem dokumentált jelenséget nagyon nehéz földrajzilag behatárolni.Ez a nemesi állapot fontos volt a közösség védelme szempontjából is, hisz mint nemesek, a lelkészek sokkal szabadabban mozoghattak, sokkal tovább mehettek el bizonyos ügyekben, mint a nemtelenek.* 200 A vezető tisztségekben dolgozóktól elvárt volt a nemesi jogállás, gyakran idézett Kis János, 1812-ben evangélikus szuperintendenssé választott lelkész emlékezéseiből az a mondat, mely szerint a dunántúli evangélikusok úgy gondolták, hogy „superintendenssé múlhatatlanul nemes származásút kellene választani”.201 A 18. század végére, II. József korára azonban érvényét vesztette ez a hallgatólagos jogállás, mert a kalapos király szerint csupán a Bethlen Gábor korában élt lelkészekre vonatkozott a nemesítés, a 18. században élőkre nem. 1790-ben a bihari egyházmegye megpróbálta az országgyűlés elé terjeszteni az ügyet, és a régi kiváltságokat feléleszteni, de minden érdekes tanitó szereppel foglalkozik, w MÁLYUSZ, 2006. 29-30. p. 200 Kosa LÁSZLÓ: „Hét szilvafa árnyékában”. A nemesség alsó rétegének élete és mentalitása a rendi társadalom utolsó évtizedeiben Magyarországon. Bp., 2001. 263-264. p. 201 Kis János emlékezései. In: Berzsenyi Dániel művei - Kis János emlékezései. Bp., 1985. (Magyar remekirók) 946. p.
