Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - RECENZIÓK - Simon Ervin: Szigeti Jenő: Egyházak - egy világ végén
184 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) hanem az orsószárcsont és a sípcsont közti részen, így verőereit nem sértették fel. Lábfejét pedig az oszlophoz két oldalról, a sarkcsontján át szegezték oda. Volt egy ülőke is az alteste alá szegezve, ahová a levegővételei során visszaereszkedhetett. Egy biztos: Jézus ún. pszichoszomatikus sokkot kapott, mivel a szegek az idegvégződéseit verték át, vérvesztesége, kiszáradása is hozzájárult vérkeringése összeomlásához és megfulladásához. Szörnyű kínhalált szenvedett el, 6 órán át, délelőtt 9-től délután háromig tartott szenvedése, miközben a 22. zsoltár szavait is elmondta, amelyet egyesek úgy értettek félre, hogy Illés prófétához szólt. Tabor szerint az utolsó leheletéig bízhatott abban, hogy Atyja majd kimenti a halál karmaiból, és csodás módon beavatkozik majd, ami feltámadásával meg is valósult a hívők hite szerint. De mindez már valóban túl van a történelmi Jézus-kutatás érvényességi területein. (Ism.: Papp Ferenc) Szigeti Jenő: Egyházak — egy világ végén. Budapest, Advent Irodalmi Műhely, 2009.173 old. Az egyháztörténet, vallási néprajz és teológia művelői körében rendszerint komoly várakozás előzi meg Szigeti Jenő könyveinek, írásainak megjelenését. Mondhatjuk: joggal, hiszen több évtizedes pályafutása, munkássága során neve összefonódott a minőségi kutatásokkal. Széles látókörű, igényes s nem mellékesen térben és időben széles merítéssel dolgozó kutatónak ismertük meg, aki kiválóan eligazodik a hazai és nemzetközi szakirodalomban is. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a hazai egyház- és művelődéstörténet sokáig csupán felületesen kezelt ágának, nevezetesen a magyarországi protestáns kisegyházi kutatásoknak az egyik legtermékenyebb és legnagyobb hatású művelője. Nem kevésbé jelentős intézményszervező és pedagógusi-oktatói, valamint lelkipásztori- egyházszervezői munkássága. Utóbbi megállapításunk egyúttal híven tükrözi azt a tényt is, hogy mennyire összetett karakterrel állunk szemben. Ez a sokoldalúság mostani kötetében is tetten érhető. Mindjárt az első lapok egyikén ugyanis az alábbiakat olvashatjuk: „Ez a könyv vallásszociológiai, egyháztörténeti, egyháznéprajzi és teológiai tépelődések sora. Bennük a hűvös fejjel gondolkodó kutatót többször legyőzi a prédikátor.” (14. p.) Mintha csak a recenzensek dolgát szerette volna megkönnyíteni a szerző a fenti megállapítással. Mindenesetre a rövid summázat találó, hiszen mind az írások műfaját, mind az érintett tudományterületeket, mind pedig Szigeti írói alapállását tekintve rendkívül változatos képet fest a kötet. Találunk benne alapos levéltári kutatásokkal megtámogatott, részletekbe menő egyháztörténeti tanulmányt, gyülekezettörténetet (Hogyan jönnek létre a szabadegyházak?); egyház- és felekezettörténeti összefoglalásokat (Milyenek a szabadegyházak?); történeti periodizációk felállítását célzó egyház- és közjogi témájú írásokat (A néma forradalom) ; valamint pódiumbeszélgetési anyagot (Quo vadis, Domine?) és interjút (Egy beszélgetés) is. Külön csoportba sorolhatók az egyház közelmúltbeli és talán jelenlegi belső problémáira, missziós feladataira reflektáló részek
