Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mezey András: "Nemcsak tanulmányozni, hanem megélni"
88 Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010) hetente pedig két napot kellett eltölteniük nagyon súlyos betegek mellett a kórházi elfekvó'ben.) Hittancsoportból életige-kör Talán ezzel a kifejezéssel írható legjobban körül az első jellegzetesebb átalakulás a Sávai János által összefogott közösséget illetően, amely a mintegy 2-3 évnyi „gyerekcipő” után egyfajta közbülső fázisba kerül. Már nem a templomi-kisközösségi katekézis eddig megszokott és töb- bé-kevésbé nonkonform útjait járja, de még nem „fokolár” a szó szorosabb értelmében, egyelőre elkötelezettebb tagjainak sincs túl sok ismerete azokról a fogadalmas hivatási élet-közösségekről, amelyekben a lelkiség igazából testet ölt. Az igény erre az életformára mindenesetre megjelent, mihelyt a csoport az életigékhez, vagy Chiara más elmélkedéseihez való hozzájutás révén valamelyest be tudott kapcsolódni az egyetemes mozgalom vérkeringésébe, és rendszeres híreket is kapott róla. Viszont, mint majd lentebb látjuk, még a szeged-rókusi csoportot elsőként gondozó, tapasztalt külföldi fokolarinik sem tudták egyköny- nyen elmagyarázni a Fokoláre lényegét, tekintve, hogy a már akkor is sokszínű mozgalomnak nem volt semmilyen speciális tevékenységi területe; hangsúlyozottan jellemezte ez a volontárik animátor- szerepeit. Ami pedig mégis „specialitása” volt, azt sem volt könnyű körülírni: ez valami újdonság, vagy csupán maga a kereszténység, az evangélium radikális élésének a formájában? A szegediekkel történő kapcsolattartás érdekében Chiara 1975-ben Szabadkán női fokolárt, Újvidéken pedig férfi fokolárt alapított, s ezeknek egy-egy tagja kezdte látogatni havonta a közösséget, legtöbbször persze magánlakásokon. Az első területi felelősök a horvát Ankica és Florian lettek, de voltak látogatók a szabadkai és újvidéki fokoláron kívülről is: Ivan, a szlovén építészmérnök-hallgató és társa, az olasz Raffaela, akiket később egy nagyobb terület felelőseivé neveztek ki. De a szegedi életige-kör kezdeteit „konkrétabban” annak a fiatalnak az egymondatos buzdításához is köthetjük, akit Sávai János idéz: „A legelső dolog: Jézus legyen köztünk! Utána jöhet minden más. Ezt próbáltuk mi is, de valójában fogalmunk sem volt, hogy ezt most eszik, vagy isszák? Mi ennek a konkrét formája? És amikor a jugoszlávok már ki tudja hányadszor elmesélték nekünk a lelkiség történetét, a kezdeteket... s nem értettük, hogy miért mesélik, a fiatalok jöttek rá lassanként, hasonlóan ahhoz, ahogy Chiara és társai az első kinyilatkoztatást kaphatták. Mert a fiatalok közül egy nagyon egyszerű melós vagy diák egyszer csak azt mondta: „Figyeljetek, ez akár a mi életünk is lehetne!” Az Újvidékről illetve Szabadkáról jött látogatások lényegében a 80-as évek elejéig kijelölték a szegedi közösség külföldi kapcsolattartását, a jugoszláv szálnak is köszönhetően ők alkották a „déli szárnyat”, míg az inkább osztrák és NDK-beli lelkiséggel kapcsolatot tartó pestiek és egriek az „északi szárnyat”. A Jugoszlávia felé tájékozódás a földrajzi
