Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Csíki Tamás: Kegyúri konfliktusok a gödöllői koronauradalomban a két világháború között
Kegyúri konfliktusok a gödöllői koronauradalomban 51 A legélesebb konfliktust a kegytemplom körüli, 5 holdnyi terület birtoklása váltotta ki. A zárdafőnök memorandumában elismeri, hogy ez a koronauradalom tulajdona, ám a templom alapításától a búcsúsok, illetve a zárda haszonélvezetét képezi („búcsúsok rétje”), fásításáról a szerzetesek gondoskodnak, a búcsújárási napok kivételével pedig „kevés állatocskáink” legelőjéül szolgál. 1925-ben azonban a jószágigazgató a fákat kivágatta, és a szerzeteseket a legeltetéstől eltiltotta.30 Erre a rendház pert indított, s a gödöllői járásbíróság 1926 februárjában a vitatott területet, mivel azt a kegytemplom céljaira „emberemlékezet óta a zárda használja”, a kapucinusoknak adta vissza. Az uradalom a fellebbezést is elvesztette, ám az ügy ezzel nem zárult le. A szerzetesek a területet újrafásították, sőt a dombos terepen, a birtok beleegyezése nélkül, 13 stációval és kapucinus kereszttel kálváriát építettek, amit a hercegprímás 1930-ban szentelt fel. Ezt követően, 1931 tavaszán az uradalom képviselője, a kincstári jogügyi igazgatóság indított pert a kálvária lebontása és az ingatlan visszaadása reményében, a járásbíróság viszont ismét a zárdának adott igazat. Végül a minisztérium a fellebbezés visszavonására és a további pereskedés befejezésére utasította a birtokot.31 E néhány esemény aligha világítja meg az uradalom és a rendház szembenállásának minden részletét, ám a kegyurasághoz mint kulturális hagyományrendszerhez fűződő attitűdjeiket szemléletesen kifejezi. Ezúttal a patrónus jogait és kötelezettségeit rögzítő canonica visitatiok hiányoznak, így a zárda a szerzetesi közösség 18. századi alapításáig visszanyúló, generációról generációra öröklődő emlékezeti hagyományra támaszkodott, ami a két világháború közötti gyakorlatot is legalizálja^2 (Ezáltal az eredettörténet tevékenyen van jelen a szerzetesek mindennapjaiban.) Az államhatalom e lokális tradíció és emlékezetátadás felszámolására, valamint a jogviszony bürokratikus szabályozásával egy új normarend kialakítására törekedett. Számára a bor-, fa- és terményjárandóság s annak szállítása nem kegyúri kötelesség, hanem az alá- és fölérendeltséget kifejező adomány, miként az 1923-ban műemlékké nyilvánított templom- és kolostorépület fenntartása sem több, mint kötelező és a birtok presztízsének megóvásához szükséges hivatali szerepvállalás. De nem csupán a lokális hagyomány birtokbavétele, hanem, ezzel összefüggésben, a zárda körüli tér használata is összeütközésekhez * 31 3° A birtokfoglalást erőszakos esemény kísérte. A Gödöllő és Vidéke arról számol be, hogy az uradalom csősze a rendház egyik emberét, mivel „nem akarta a területet elhagyni, véresre verte”. Gödöllő és Vidéke, 1931. november 29. 31 MOL. K 184. 2787. cs. 5. t. 34605/1925.; 3028. cs. 5. t. 70394/1927.; 3773. cs. 5. t. 58123/1932.; Gödöllő és Vidéke, 1931. augusztus 2.; november 29. 32 A jószágigazgató ezzel szemben legfeljebb a „szóbeszédre” hagyatkozhatott. Vö. Vansina, Jan: Oral Tradition. A Study in Historical Methodology. New Brunswick, 2006.19-24. p.
