Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 3. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: L'Église orthodoxe en Europe orientale au XXe siecle. Sous la direction de Christine Chaillot. Préface par le métropolite Kallistos Ware. Paris, Les Éditions du Cerf, 2009. (Histoire religieuse de l'Europe contemporaine, 5.) 416. old.

Recenziók

141

szerepet tölt be), más részük pedig az államhatalom semleges jóindulatát élvezi. A szekularizáció és a modernizáció, illetve az életszínvonal megemelkedése azonban nem hagyta érintetlenül ezeket az egyházakat sem. A templomba járók száma drasztikusan lecsökkent. Ezen még az sem változtat, hogy az egyházi intézményrendszerek behálózzák a társadalmakat, s az egyháziak befolyással bírnak a politikai vezető réteg körében. Elmondható, hogy a múlttól elvonatkoztatva, az ortodox egyházak ma mind-mind ugyanazzal a kihívással szembesülnek: megállítható-e a vallásgyakorlatnak az a fajta hanyatlása, amely a nyugati világot jellemzi. Jelzés értékű lehet például, hogy a szekularizáció Görögországban is kikezdte az egyház és az állam szoros kapcsolatát, mondhatni összefonódását. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben az ortodox egyházak mind kevésbé támaszkodhatnak az államra, s ameny- nyiben társadalmi szereplők kívánnak maradni, akkor mindenképpen új, meggyőző és vonzó spirituális erőforrások után kell nézniük.

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az ortodoxia - az egységes liturgia és a tanrendszer ellenére - mélységesen megosztott a joghatóság és az egyházkormányzás vonatkozásában. Ebben a megosztottságban pedig a mindenkori politikai (és nemzeti) viszonyok erőteljesen tükröződnek. így például 1870 és 1945 között szünetelt a kapcsolat a bolgár egyház és a konstantinápolyi pátriárka között; az 1967-ben felállított makedón egyház önállóságát (autokefália) a mai napig nem ismerte el a többi ortodox egyház, mert az a szerb egyház hozzájárulása nélkül jött létre; 1995-1996 óta kiéleződött a feszültség a konstantinápolyi pátriárka által elismert észt autonóm egyház, illetve a moszkvai pátriárka fennhatósága alatt maradt egyházközségek és kolostorok között; a moldáviai ortodoxia pedig szintén megosztott Moszkva és Bukarest között. A 20. század folyamán a konstantinápolyi pátriárka több alkalommal is megkísérelte az egység irányába mutató együttműködés megszervezését (1923, 1930,1961, 1990, 1993) - sikertelenül. A kudarc oka kétséget kizáróan azzal magyarázható, hogy a közép-kelet-európai ortodox egyházakban nagyon markánsan jelen van a nacionalizmus. Elmondható, hogy nem annyira az ortodoxia, hanem sokkal inkább a nemzeti jelleg a meghatározó. Pedig hosszabb távon a plurális, multikulturális és szekularizált társadalmakban ez már nem igazán lesz fenntartható.2

Újabban az ortodox egyházi vezetők mintha kezdenék felismerni, hogy a mai idők másfajta hozzáállást és megközelítést követelnek. Ez olvasható ki abból a tanácskozásból, amelyre 2008. október 10. és 12. között került sor Isztambulban. Nyilatkozatukban ugyanis hangsúlyoz2 Ld. pl.: Tanase, L. D.: Pluralisation religieuse et société en Roumanie. Bern - Berlin, etc., 2008. (Publications Universitaires Européennes. Série XXII: Sociologie, Vol. 422.) Rec.: Jakab Attila. In: Athanasiana, 2009. n° 30. 257-259. p.; Stan, LaviniA - Turcescu, Lucian: Religion and Politics in Post-Communist Romania. Oxford - New York, 2007. (Religion and Global Politics Series) Rec. Jakab Attila: Vallás és politika a posztkommunista Romániában. In: Klió, 2009. 3. sz. 112-119. P-