Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
Hogy Isten Fijai légyünk” 53 hogy a szegényeknek is jár a tisztességes temetés, annak hiánya ugyanis egyházi büntetés, ezért, ha szükséges, az eklézsia fizesse a szertartást, s abban is példát mutasson, hogy kísérjék ki még a szegény halottakat is, ne csak a pap vegyen részt a temetésen. A 6. pont szerint a szertartáson vagy prédikáció vagy énekszó hangozzék el, mindkettőt részben az „elsőbb Keresztyén ekklésiák követésére”, amelyek mindig így jártak el, a holtakért könyörögve és énekelve, s jeles halottak esetében még halotti beszédet is tartva; részben a megholt iránti tisztelet miatt. Tóth itt megjegyzi azt is, ,,a’ mái ember közül sokan” megtagadják a halotti pompát az elhunyttól, amit rendkívül helytelennek tart, s nem a „pallé- rozódással”, hanem a korra szerinte jellemző bűnök (érzéketlenség, szülők tiszteletének hiánya etc.) hatásával magyaráz. Sőt, nemcsak ezért helyteleníti a dolgot, hanem arra a közösségre leselkedő veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy mivel a halotti prédikáció az egyik legfontosabb tanító eszköze a prédikátornak, ezért nem lenne szerencsés, „kivált e’ mai feslet világban ezt az egy eszközt is kirántani az erkőltsi jóságot munkálkodó embereknek kezeikből vagy azt azoknak magoknak önként kibotsátani kezeikből”. A 7. pontban azt mondja Tóth, a halotti prédikációra rendesen a templomban, esetleg a temetőben vagy a halottasháznál kerül sor. A halottat azonban nem szabad bevinni a templomba, hanem vagy már előbb el kell temetni, vagy a templom előtt letenni. A 9. pontban azt is megtudhatjuk, elővigyázatosságból királyi parancsnak megfelelően legkorábban 48 órával a halál után szabad a temetést megtartani, orvosi igazolás esetén sem lehet azonban 24 óra eltelte előtt (nehogy élve temessenek el valakit). A 10. pontból megismerhetjük magát a temetést: ,A Halottat vagy karunkon viszszük rudak segitisegével vagy Vállainkon de ha ragadós nyavajában holt meg valaki azt kotsin kell vitetni.” A 12. pont tartalmazza a halottról rögzítendő fontosabb adatokat, az LXXVIII. § pedig a halottról kiállítandó bizonyságlevél formáját. Szemere Albert temetése többé-kevésbé hűen követhette az itt leírt utat. Az az 1825-ös könyv címleírásaiból biztosnak látszik, hogy a búcsúztatók a tolcsvai református templomban hangzottak el, nem a temetőben. Azt, hogy volt-e énekszó vagy vers, viszont nem tudjuk, de akár a tolcsvai református iskola diákjai is mondhattak volna ilyeneket. A megjelentek viszonylag nagy száma, az egyházi prédikátor és világi orátor - egy pataki professzor - felléptetése, a búcsúztatók szövegének kinyomtattatása mindenesetre arra látszanak utalni, hogy Szemere temetése nem csupán „tisztességes”, de „pompás” is lehetett, egy viszonylag jelentős társadalmi esemény Tolcsván. Ez persze nem is meglepő annak fényében, hogy egy jó nevű családból származó, előkelő rokonokkal rendelkező tekintetes urat, tábla- bírát temettek, aki, ha nem is futott be fényes karriert, azért több vármegyei tisztséget (alszolgabíró, több ízben surrogatus vice-ispán), egyházi közéleti tisztséget töltött be, utóbbit sem csak a mezővároson belül (a tolcsvai református egyház egykori főcurátoraként), de a zempléni egyházmegyében is (hét esztendeig coadjutor curátor volt). S
