Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
„Hogy Isten Fijai légyünk” 51 által formált és átörökített nyelvi konvencióit, vallási, erkölcsi, politikai normáit tükrözi, amelyeknek történelmi távlatból nézve az 1820-as évek az utolsó pillanatai. Elég egy pillantást vetni a búcsúztatók szövegére, hogy beláthassuk, az egész esemény évszázados tradíciók terméke. Humanista toposzok, mint Somosi prédikációjában a Janus Pannonius híres versére, A roskadozó gyümölcsfára visszavezethető „Mint a’ gyűmöltsökkel megrakott élőfa, nem bírhatván tovább a termést, kidül” fordulat, vagy Majoros orátiójának tézise, a humanista gyökerű „igaz nemesség” problémája; a közjóra, az egyetértésre való hivatkozások; Somosi prédikációjának sztoikus közhelyei (például az „élet betsének” elsősorban a helyes megismerés problémájaként való felfogása), Majoros hivatkozásai Ciceróra, Juvenalisra, Ovidiusra; a két beszéd puritán, coccejanus, racionális teológiai, természetjogi gondolatfutamai, hivatkozásuk Kantra és - negatívan - Rousseau-ra - mind-mind arról a kontinuitásról tanúskodnak, amelyet a „hosszú 18. század” politikai kultúrája mutat, visszakapcsolódva a 16-17. század fejleményeihez, de magába építve az újabb és újabb külső hatásokat. E világnak azonban ekkorra már meg voltak számlálva a napjai. Még néhány év és a reformkor fiatalabb nemzedékeinek fellépése, a közben végbemenő alapvető társadalmi változások, egy új országos politikai nyilvánossági szint intézményesülése az 1830-as évektől, majd 1848-49 megrázkódtatásai teljesen átkonfigurálták nem csupán a társadalmi-politikai struktúrákat, de ezzel együtt magát a politikai kultúrát is. Szemere Albert temetésére ezért úgy is tekinthetünk, mint a végnapjait élő ancien régime életének egyik jellemző, igaz, csupán helyi jelentőségű epizódjára, amelyből, aprólékos szövegelemzéssel, felszínre hozhatjuk ennek a hamarosan elsüllyedt világnak az emlékeit. „midőn e’ Szent Helyre a’ végre állottam fel, hogy [...] utolsó tisztességét tégyek” Szemere Albert temetéséről meglehetősen kevés konkrét információnk van. Hogy miként történhetett, arról azonban viszonylag könnyű képet alkotnunk, mivel a református birtokos nemes temetésének egész szertartása sejthetően nem nagyon tért le az évszázados tradíciók kijelölte útról, amelyet könnyen megismerhetünk a korabeli irodalomból. Maga Szemere Albert is bizonyára számtalan ilyen gyászszertartáson vehetett részt életében, közelebbi és távolabbi rokonai mellett más jeles személyiségekén is.12 A halál állandó részét képezte az életnek, mint ahogy ez Somosi prédikációjából is kivehető, aki ezt írja: 12 Báthori Gábor dunáninneni református szuperintendens prédikációgyűjteményében szerepel Szemere Albert unokahúgának, Szemere Ferenc budai ágens lányának, Szemere Zsuzsannának 1809. január 19-i, pesti búcsúztatója, amely név szerint is említi Albertet. Ld. Báthori Gábor: Emlékezet kövekkel megrakott temető-kert. Pest, 1821. 191. p. Szemere Albert hajdani miskolci tanára, Miklós Sámuel, a kor egyik legismertebb orátora számos, Szemerékkel rokon család temetésén tartott orátiót, de az ott név szerint
