Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
„Hog)' Isten Fijai légyünk” 49 is ugyan, de nem tartotta egyedül abban állani a’ maga méltóságát; hanem eggy más tisztességet ’s méltóságot keresett ő, mellyre mindnyájan törekednünk kell, melly az, hogy Isten Fijai légyünk; erre törekedett ő.”5 Majoros orátiója vezérfonalául az a gondolat vált, hogy „tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját és vallását híven szereti”. Talán mondanunk sem kell, mindkét előadó úgy vélte, az elhunyt élete tökéletesen megfelelt ezeknek a mércéknek. Számunkra azonban nem ez az érdekes, hanem az a komplex szerep, amit a halottbúcsúztatók, s maga egy ilyen temetés a kor politikai kultúrájában (a korszak emberei által közösen osztott hitek, meggyőződések, értékek körében) betöltötték. A portré, amelyet a prédikáció és az orátió megrajzolnak a tolcsvai tekintetesről, nyilván idealizált, s bizonyára kísérletet lehetne tenni egy „hiteles” Szemere-életrajz elkészítésére, jelen tanulmány szempontjából azonban sokkal fontosabb maga a perspektíva, amelyből Szemere Albert élete ilyennek látszhatott. Vagyis egyfelől azok a konvenciók, vallási, erkölcsi, politikai normák, s másfelől azok a diszkurzív stratégiák érdekesek, amelyek a halottbúcsúztatókban megőrzött Szemere-életrajzot formálták.6 7 Márpedig e konvenciók, normák aligha csak egyszeri alkalomra szóltak, hanem bizonyos mértékben jellemzőek voltak a „hosszú 18. század”? korának világára, amelyben Szemere Albert és társai otthon érezték magukat. S ha az így nyerhető tanulságok annyiban erősen korlátozottak is, hogy annak egy egészen másfajta tanulmány tárgyának kellene lennie, hogy milyen normák hatottak a korszak embereinek tényleges cselekedeteire, e mostani írásból remélhetőleg világosan ki fog derülni, hogy milyennek szerették volna látni saját életüket. A halottbúcsúztatók szövege mint kiindulópont A szakirodalom alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a koraújkori politikai kultúrát az újkoritól elválasztó egyik legfeltűnőbb törésvonal a halálhoz való nyilvános viszony különbsége a 18. századot meg5 Somosi István: Halotti prédikátzio az élet becséről s annak helyes használatáról, mellyet néhai T. Szemerei Szemere Albert úrnak végső tisztelete megadásakor augustus 22. napján 1824-ben elmondott. Sárospatak, 1825. (továbbiakban: Somosi, 1825.) 26. p. 5 Közvetve erre utal Zoványi Jenő is, aki monumentális - sokáig kéziratban maradt - protestáns egyháztörténetében több helyen is elmondja, igaz, a prédikátorok nézőpontját hangsúlyozva, hogy a 18. században virágzó halotti prédikációkban „volt módja kiélni magát a lelkészek minden tudományának: theológiai képzettségének épenúgy, mint egyiknél-másiknál a más mezőkön való jártasságnak”. Zoványi Jenő: A magyarországi Protestantismus története. Bp., 2004. II. 72., 174. p. 7 A kifejezés bővebb kifejtését ld.: Kovács Ákos András - Szűcs Zoltán Gábor: Hogyan olvassuk a 18. század magyar politikai irodalmát? In: Korall, 2009. 4. sz. 147-174. p.