Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bolf Barbara: A Nagykanizsai Piarista Gimnázium és Rendház államosítása, 1948-1950
128 Egyháztörténeti Szemle XI/2 (2010) S most mind ennek vége! Búcsúzunk iskolánktól, háztól, kerttől, Látóhegytől, talán még a templomtól és a plébániától is; temetői sírbolttól és benne nyugvó testvérektől; hűséges barátainktól a városban és drága, áldozatkész híveinktől, kiknek ragaszkodó szeretete fogságunkig elért. íme, nem veszett kárba a befektetett tőke! Milyen jó, hogy épp e napokban Jób könyvét olvassuk a breviáriumban, mely felsorolja Jób nagy gazdagsását, boldog családi életét és mindennek pusztulását. Épp mára esnek e szavak: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Ő neve!” S mivel így viselte Jób a csapásokat és nem ingott meg hitében, akárhogy is piszkálták, rágalmazták, Isten százszorosán visszaadott mindent neki. És most búcsúzzunk el egymástól is szeretettel. Sajnos, a közösségi életnek a „O quam bonum...” jelige mellett megvan a súrlódási, idegesítő hatása is, de most minden hibát és ellentétet elfelejtve, egymás szívére borulva, a szentmise „pax”-ával vegyünk búcsút egymástól. És szeretném, ha lélekben együtt maradnánk, és szimbolikusan fenntartanánk a házat. Mikor a had elvonul (Toldi), porfelhő jelzi útját. Egy rendház sem vonulhat el egy kisvárosból, hogy nagy port ne verjen fel. Reméljük, hogy nem hagyunk rossz emléket. És áldott legyen mindazok emléke és keze, akik diákjaink között, mint jó pedagógusok, akik a ház körüli munkával, a szerzetesi fogadalmak példás megtartásával, kifogástalan papi életükkel, a világtól való elvonuló szerzetesi jellegükkel, a templom körüli szorgoskodásukkal és nem utolsó sorban a külső pasztorációban való mintaszerű működésükkel megbecsültetésünket előmozdították. És köszönet mindazoknak, akik itt a fogságban növelték a piaristák hírét munkával, tanítással, szerepléssel, szentbeszédekkel. De mindez szinte csak noviciátus, próbaidő volt, az apostoli munka most következik: hogyan keressük és szolgáljuk új helyünkön, vagy jövő bizonytalanságunkban Isten akaratát. Ez az „egy szükséges”. Ehhez „procedamus in pace”! Ezután az itinerarium elimádkozása és szentségi áldás után a rendtagok egymást megölelve búcsúztak el egymástól.
