Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Papp István: Fehér Lajos és a magyar református szellemi örökség

108

Egyháztörténeti Szemle XI/2 (2010)

táselemek, amelyeket a fiatalkorában őt körülvevő keresztyén hitből és református hagyományból megőrzött. A memoárt egyéb forrásokkal kiegészítve, három indentitáselem őrződött meg: a zsoltáréneklés, a református egyház szociális érzékenysége és a 16-17. századi függetlenségi harcok illetve a protestantizmus, mint fontos nemzeti hagyomány.66

V. Tanulmányom kiindulópontját az az ellentmondás képezte, amellyel Fehér Lajossal kapcsolatos kutatásaim során bukkantam. Már emlékiratában is - különösen más kommunista politikusokhoz képest - sokat foglalkozott a református egyházzal és hagyománnyal. Ehhez társultak az interjúim során nyert meglepő ismeretek zsoltáréneklési szokásaira vonatkozóan. Majd ezt követően bukkantam rá a bevezetőben közzétett cikkre, mely tovább erősítette gyanúmat, hogy nem lehet sematikus módon leírni Fehér és a magyar reformátusság viszonyát.

Első lépésként igyekeztem bemutatni, hogy melyek voltak azok az intézmények, személyek, olvasmányok, amelyek Fehér Lajos gondolkozását ebben a témakörben meghatározták. Ügy tűnik, hogy nem elsősorban a család, hanem szülőfaluja, Szeghalom akkoriban még igen erős és komoly hagyományokkal bíró református gyülekezete játszott meghatározó szerepet. Tanulmányai során mindvégig a református egyház által fenntartott intézményekben tanult és lakott (elemi iskola, Péter András Gimnázium, Debreceni Református Kollégium Tanárképző Intézete). Feltevésem szerint meghatározó élményt jelentett számára Mód Aladár 400 év című munkája, amely ideologikus összegzését adta az 1514 utáni magyar történelemnek, és hivatkozási pontként szolgált a függetlenségi-kommunista történelemszemlélet hívei számára.

Második lépcsőben Fehér Lajos személyes megnyilatkozásait, élményeit gyűjtöttem egybe, jelentős mértékben saját emlékiratára támaszkodva. Ennek során egyértelművé vált, hogy egy tudatosan ateista, egyházon kívül élő, de bizonyos, a kultúrprotestantizmus fogalomkörébe tartozó jelenségekkel rokonszenvező karakterrel van dolgunk. Végezetül a vallásszociológia és a társadalomlélektan eszközeinek segítségével tudtam megrajzolni Fehér Lajos és a református egyház, hagyomány egymáshoz való viszonyát. Ennek alapján azt mondhatom, hogy Fehér olyan korlátozottan kultúrprotestáns felfogású személy volt, akinek kötődése csupán néhány identitáselemmel írható le, igaz ezeket az elemeket marxista meggyőződése dacára tekintélyes politikai karrierje során is megőrizte.

66 Fehér esetében is az történt, mint bárki másnál: „A személyes identitás hangsúlyai eltolódtak a választott és teljesítménynek minősíthető, egyéni erőfeszítéssel kidolgozott kategóriák felé, amelyeknek olykor csupán szimbolikus és ideologikus valóságuk van.” Pataki, 2001.113. p.