Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szigeti Jenő: Tizennyolcadik századi lelkészsorsok

Tizennyolcadik századi lelkészsorsok

69

resolutioval, mely a keresztyén toleranciát foglalja magában, mél- tóztatott kegyelmesen megvigasztalni, de ennek tökéletességre való menetele, mely sok akadályokkal volt összeszőve ezen hazában, a következő idők bizonyítják. Jerem VIII. v. 20.«° Ezen resolutio Debreczenben érkezvén d. 26. decembr. publicáltatott, melynél nem ért Debreczen örvendetesebb István napját.” (24)

Illő módon 1782. január 15-én, a Nagytemplomban hálaadó istentiszteleten köszönték meg a királyi kegyet.

„A nagy templomban mind a városról, mind a külföldről begyült roppant sokaság lőtt prédikálott tiszt, professor P. Szathmári István uram ex Péld. X, 9. Ezen idő a magyarországi régi elnyomatásban levő ekklézsiáknak valóságos arany ideje vala, midőn nem fegyver szerezte vissza mit másszor, hanem a törvényes igazság, a királyi kegyelem önként adta meg az isteni tiszteletre való szabadságot. Melyekért áldassék az Isten; éljen a király!”(39)

Természetesen ez a rendelet nem oldotta meg egy varázsütésre az egyház minden problémáját. A meglévő feszültséget jól példázza Domokos Lajos (1728-1803) és Sinai Miklós (1730-1808) küzdelme.«1 Ennek egyik előjátéka volt Bélley Péter esete 1782-ben. Erről Keresztesi József is beszámol:

„Béllyei Péter urat, 19 esztendőktől fogva való kedves papját, a ven. debreczeni tractusnak nótáriusát, a debreczeni ekklézsia elöljáróinak több része pro 1782. nem marasztalta, a mint volt híre a tek. főbíró Domokos Lajos Úr és ő kegyelme között lévő magányos bosszúság adván erre okot, s’ ez nyomván le a fontot.” (28)

Bélley Péter helyett Lévai Bálintot választották Szabadszállásról, de Bélley nem volt hajlandó átadni állását: „ Az ekklézsa meghasonlott, ki is ellene volt, mint az elöljárók több része, ki mellette mint a czéhek és a község, sőt még a pápista senator urak is.” (28) Bélley nem hagyta magát „ sok pártfogói és pénze is elég lévén” először a tractushoz (egyházmegyéhez), majd a szuperintendenciához fordult, itt először nyerésre állt az ügye, de „kemény magaviselése” miatt az a döntés született, hogy „a debreczeni ekklézsia ő kegyelmét papjának tovább ne ismerje, ne fizesse, egyszersmind minden stolaréktól, u.m. halotti papolástól, copulálástól, publicátioktól stb. eltiltatott”. (28-29) Bélley ebben nem egyezett bele, a királyhoz fellebbezett egy Bujanovics nevű ágens által, „mely dologgal még azok szívét is, kik eddig pártját fogták elidegenítet«° „Elmúlt az aratás, elvégeződött a nyár, és mi meg nem szabadultunk.” (Károli Gáspár revízió előtti fordítása, 1883.)

«* Révész, 1959.343. p.; Révész Imre: Bécs Debrecen ellen. Vázlatok Domokos Lajos (1728-1803) életéből és működéséből. Bp., 1966. Érdemes elolvasni Vörös Károly kritikáját és Révész Imre erre adott válaszát, ld. 6. sz. jegyz.