Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Csepregi András: Vallási identitás és demokratikus politika - történet, tematika, párbeszéd
142 Egyháztörténeti Szemle Xl/1 (2010) első világháború után kibontakozó protestáns neo-ortodoxia azon meggyőződése, hogy a vallást és a (keresztyén, biblikus, prófétai) hitet élesen meg kell különböztetnünk egymástól, hiszen amíg a vallás a homo religiosus természetéből fakadó emberi jelenség, addig a hit Isten kinyilatkoztatásának a gyümölcse. Ezen a háttéren a keresztyén hit sérelme nélkül fel lehetett adni a tágabb értelemben vett vallásosságot, sőt, a vallási elem visszaszorulása pozitív értékelést is kaphatott, hiszen ezáltal a tiszta, isteni kinyilatkoztatásra alapuló hit tere növekedhetett meg. A „nagykorú világ” és a hozzá illő „vallástalan keresztyénség” képzete elemi erejű támogatást kapott a német evangélikus mártír teológus, Dietrich Bonhoeffer börtönben írott leveleiből. Bonhoeffer, aki a protestáns neo-ortodoxia sajátos színekkel gazdagított változatát képviselte (gondolatai forrásvidékén megtaláljuk a misztikába hajló evangélikus pietizmust, a szekularizációs folyamatot üdvözlő intellektuális liberalizmust és a porosz felső-középosztály küldetéses politikai konzervativizmusát), fogsága második évének elején, 1944. április 30-án ezt írta barátjának, volt tanítványának és sógorának, később szellemi öröksége gondozójának, Eberhard Bethge-nek: „Mostanában ugyanis folyvást azon töprengek, hogy igazából mit is jelent ma nekünk a keresztyénség, sőt kicsoda nekünk Krisztus? Elmúlt már az az idő, amikor ezt az embereknek még szavakkal (teológiai, vagy akár kegyes szavakkal) el lehetett mondani; elmúlt a belső élet és a lelkiismeret ideje is, vagyis általában a vallás ideje. Egy teljességgel vallástalan korszak előtt állunk; az emberek a maguk valójában immár képtelenek a vallásosságra. Egyáltalán nem viselkednek vallásosan azok sem, akik pedig őszintén annak vallják magukat; a »vallásosság« tehát vélhetően valami egészen mást jelent nekik. 1900 éves keresztyén igehirdetésünk és teológiánk azonban teljes egészében az emberek »vallásos apriori«-jára épül. A »keresztyénség« mindig is a »vallás« egyik formája (talán igazi formája) volt. Ám ha egyszer csak kiderül, hogy ez az »apriori« egyáltalán nem létezik, ha kiderül, hogy csak egy történelmileg meghatározott, múlandó emberi kifejezésmóddal volt dolgunk, tehát az emberek csakugyan gyökeresen vallástalanok lesznek - ami azt hiszem, töb- bé-kevésbé be is következett már (hogy lehet az például, hogy ennek a háborúnak — eltérően minden eddigitől - nincsen »vallási« visszhangja?) — nos, mi lesz akkor a »keresztyénség«-gel?”2 Bonhoeffer kérdése szinte lavinát indított el a nyugat-európai és északamerikai háború utáni teológiai útkeresésben: a nagykorú világról, a vallás nélküli keresztyénségről, a szekularizációs folyamat megfordítha- tatlanságáról, egyenesen az „Isten haláláról” szóló teológiai tanulmáBonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek. Bp., 1999.122k.
