Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - DISPUTA - Fazekas Csaba: Még egyszer a Holokauszt és a keresztény világ c. könyvről
138 Egyháztörténeti Szemle XI/1 (2010) hoz, a nagyszámú publikáció ellenére a beismerés kínosságán való túllépés igényéhez, sőt a lelkiismeret-furdalás olykor régi, önigazoló mítoszok újratermelődéséhez vagy épp hasonló alaposságú újak kialakulásához vezet. A szlovák vagy román történelemszemlélet e szempontból bizonyosan hasonló a miénkhez: már (jobb esetben) elismerjük a holokauszt szörnyűségeit, el is határolódunk tőle és őszintén sajnáljuk a jogelőd államalakulataink területén történteket, de mindig kínosan hozzátesszük, hogy „nem mi voltunk”, „másoknál sokkal rosszabb dolgok is történtek”, „mi mentettük a zsidókat” stb. Hasonló hangvételűnek érzem az előző lapszámunkban megjelent ismertetést is. Nagy Antal Mihály elsősorban a református teológus“» szemszögéből mérlegeli a kötet egyes állításait, üzeneteit, tanulságait. Főleg recenziójának 4. részével kívánok foglalkozni, mert álláspontja — megítélésem szerint - részét képezi annak a saját felelősségünkkel csak nehézkesen szembenézni tudó, a vészkorszak történetét inkább „önfelmentő” attitűdből vizsgáló szemléletnek, mely korábban is jellemezte történetírásunk egy részét, napjainkban pedig egyre erőteljesebbnek tűnik. (Előrebocsájtom, hogy az „önsanyargató” hozzáállást legalább ennyire elítélendőnek tekintem, és megállapításaimat e szélsőségtől ugyanúgy igyekszem elhatárolni.) A recenzens első állításával máris vitatkoznék, hiszen szerintem nincs semmi „probléma” azzal, ha - Ger van Roon nyomán - az eseményeket „nem elszigetelten, hanem a megfelelő történelmi kontextusba helyezve vizsgáljuk”. Abban persze igaza van, hogy az egyes országok számos sajátossággal bírnak (ezeket egyébként a könyv szerzői pontosan ismertetik is), vagyis pontosan tudnunk kell, milyen közállapotok jellemezték Magyarországot, Bulgáriát, Dániát stb., azonban az összegző megállapítások megfogalmazását ez nem tetszi értelmetlenné, épp ellenkezőleg. Ugyanis elég sok volt a hasonlóság is, amely összehasonlíthatóvá tesz politikai illetve egyházi magatartásokat politikai illetve egyházi magatartásokkal. Annyi különbség egyetlen esetben sem volt két ország között, hogy a zsidóság jogfosztása bármilyen módon is „érthetőbbé” vagy relativizálhatóvá váljon. Nagy Antal Mihály azt írja (meglehetősen kiragadva a kötet egészének szemléletéből, kontextusából), hogy egyes szerzők (itt konkrétan a 97. old.-on Franklin H. Littell) megértőek a német keresztények érzéseivel kapcsolatosan (vagyis hogy revánsot akartak az első világháború elveszítéséért és ez közelítette őket a nácikhoz), míg a magyaroktól ugyanezt elvitatják. Én nem éreztem efféle különbséget. A recenzens azt kérdezi: „Az viszont elítélendő, hogy a magyarok örültek a Felvidék egy része visszacsatolásának? Elvették Németország területének kétharmadát?” Miközben a kötet sehol nem említi, hogy a magyarok elíté- lendőbbek lettek volna, mindkét esetben a szélsőjobboldal (ezáltal az antiszemitizmus) térnyerésének egyik összetevőjeként tüntetik fel az “» Vö. Nagy Antal Mihály: A szenvedés misztériuma és a holokauszt. In: Zempléni Múzsa, 2009. 2. sz. 22-30. p.