Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - DISPUTA - Őze Sándor: Még egyszer a ferencesekről. Válasz Szabó András: A magyarországi reformáció kezdete és az átmeneti korszak a reformátorok életútjának tükrében című cikkére
120 Egyháztörténeti Szemle Xl/1 (2010) állításaimat a ferences elméletről. A PPKE BTK 2000-ben induló rendtörténeti konferenciák egyik alapkérdése a reformáció korával kapcsolatban éppen az volt: lehetsé- ges-e kontinuitás a középkori rendek lelkiségtörténeti, pasztorizációs gyakorlatában illetve szellemi, eszmei kelléktárában, amelyet a kor nagy problémáinak (Magyarország esetében leginkább a török hódítás következményeinek) megválaszolására használtak, vagy gyökeres ideológiai szakítás következett be a 16. század közepétől. Cikkeimben eddig a témával kapcsolatban mindig a török hódítás okozta sokkhatást helyeztem középpontba, és minden lelkiségi mozgalomnál illetve a reformáció elterjedésénél is a rá adott választ tartottam a legfontosabbnak a probléma felfejtésének kiindulópontjául. A lelki védelmi vonallal foglalkozó fejezet a ferencesek déli, határ menti szerepét és a „napba öltözött asszony” apokaliptikáját fejtette ki, mely az iszlám-ellenességre volt kihegyezve. (A félholdon és a kígyó fején taposó asszony.) Hangsúlyoztam, hogy a legnagyobb magyarországi rendről volt szó, leírtam szervezetüket és a rendtartomány kolostorainak irtózatos pusztulását a török hódítás fokozatos észak felé nyomulásakor — ez alkotta a cikk nagyobbik részét. Szabó Szűcsöt idézi az apokaliptikával kapcsolatban: „Szűcs Jenő kutatásai óta tudjuk, hogy a ferenceseknek nagy szerepük volt a Dózsa-féle parasztfelkelés ideológiai előkészítésében, s hogy eszméik a chiliazmus, a prófétai öntudat, s a szociális érzékenység sokban rokonították őket a reformáció képviselőivel.”« Magam ezt nem tudtam így elfogadni, és megkérdőjeleztem: „Van-e genetikus kapcsolat Dózsa paraszthadának ideológiája és a reformáció között? Mindezek miatt nehéz elfogadni Szűcs Jenő azon érveit, amelyek a Dózsa-féle parasztháború ferences aposztatái és a reformáció között genetikus összefüggést látnak. A felkelés bukása után egy generáció elteltével sem tapasztalható semmilyen, a formációt előlegező változás. Nincsenek ellenálló, kivándorló, szektába hajló csoportok, mint a huszita mozgalmak idején. Nem nő Moldva magyar etnikuma. Nem látjuk bizonyítottnak, hogy az obszervánsok és konventuálisok ellentéte 1514-ben kulminált volna, amely ellentétből vezeti le Szűcs azt az elméletét, miszerint a Dózsa-féle paraszt- háború ideológusai a szociálisan érzékeny obszerváns ág aposztata szerzetesei lettek volna. A nagy ellentét ugyanis a XV. század közepén az obszervánsok teljes győzelmével végződött. Sorra kapták meg a konventuálisok ko- 9 9 Szűcs Jenő: Ferences ellenzéki áramlat a magyar parasztháború és reformáció hátterében. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1974. 409-435. p.
