Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 4. szám - RECENZIÓK - Kovács I. Gábor: Kósa László: Tartozni valahová. Protestantizmus és református azonosságtudat
116 Egyháztörténeti Szemle X/4 (2009) san kiürül, nem eleven [...] Az időálló értékek mellé új megvilágítás, szempontok, teljesítmények, pozitív megközelítések szükségesek a református önazonosság számára.” Végül az V. Református Világtalálkozóra készült 2006-os összefoglaló tanulmány is ezt mondja: „hiányzik [...] a református történelmi emlékezet, a vele összefüggő kulturális örökség általános újrakonstruálása”. „Az elkopott emlékezet-klisék, ismételgetett hivatkozások, önmagunknak tetsző előadások, büszke nyilatkozatok helyett frissítésre, bővítésre, új gondolatfelvetésekre van szükség. Nagymértékben ettől függ a történelem birtoklása.” A másik kulcsfogalomról, az értelmiségről a problémafelvető 1991- es előadásban Kosa így fogalmaz: „Nekem az a véleményem, vannak református értelmiségiek Magyarországon, de közös célok, eszmények, hit és hagyomány követésével összefűzött református értelmiség nincs.” A probléma okaira is utalva az említett, 2000. évi Kilencszáz szó... című számvetésben ezt megismételve hozzáteszi: „Akár templomos gyülekezeti tagok, akár csupán érzelmi vagy kulturális a kötődésük, nincs az egyházban terük és fórumuk a független alkotáshoz és a kritika folyamatos gyakorlásához, az értelmiségi lét két alaptevékenységéhez. Pedig csakis ezek megnyílásával képződhet korszerű közös eszményeket és célokat valló református értelmiség.” Hozzátehetjük, hogy sajtónkból is hiányzik a kritikai hang vagy legalább a különböző megközelítéseket vallók diskurzusának a lehetősége. Végül térjünk vissza a tanulmánykötet már említett egyetlen ellentmondására. Az írások több helyen úgy mutatják be a 20. századot, már jóval 1945 előtt, mint amelyet a református önazonosság elkopása, kiüresedése, a hitvallásos alapok töredezése s kiszikkadt kultúr- protestantizmus jellemez. Ez sok tekintetben igaznak látszik. Ha a magas kultúra csúcsaira, a kiemelkedő protestáns alkotókra gondolunk, ezzel egyet is érthetünk. Református hitvallásos alapú, hátterű kiemelkedő színvonalú világértelmezés a magas kultúrában valóban ritka lett. Ez bizonyára összefügg a politika, jog, gazdaság, tudomány, technika, művészetek egyre inkább autonóm létszférákká való alakulásával. Ezzel párhuzamosan azonban kiformálódott a létszférák autonómiájának rögzülése utáni modern állapotnak inkább megfelelő hitvalló egyház is, amelynek döntő eleme a beleszületésen alapuló népegyházzal szemben a választáson, döntésen, személyes hiten nyugvó hitvalló egyház. A hitvalló egyház laicizálódott környezetben intenzív és változatos misz- sziói munkával támogatott rendszeres és elmélyült hitéletet élő hívekből álló egyház. Amint az a Reformátusok Budapesten című kötetbeli tanulmányból s még inkább a szintén Kosa László által szerkesztett hasonló című két kötetes mű vonatkozó fejezeteiből kiderül, a magyar református vallásosságnak ez az új modellje fokozatosan formálódott ki a budapesti műhelyben. A folyamat a 19. század végén indult a formális egyháztagokat misszionálni kívánó belmissziói mozgalommal, folytatódott az új módszerek, munkaformák, munkaágak Ravasz László-féle intézményesítésén át a negyvenes évek ébredési hullámáig. Ez együtt járt az egyház és társadalom közötti kapcsolatháló újraszövésével. Kosa
