Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 1. szám - A KATEDRÁRÓL - Erdődy Gábor: A belga liberális-katolikus unionizmus (1825-1848)
A belga liberális-katolikus unionÍ2mus (1825-1848) gyorsításához. Június 14-én Brüsszelben összeülő kongresszusuk cselekvési programja a világi hatalom függetlenségének helyreállítását állította középpontjába, mottóként fogalmazva meg „az egyház az államban, és nem az állam az egyházban” elvét, és alapkövetelményként fektette le, hogy az állami oktatás valamennyi szinten az állam kizárólagos irányítása alatt működjön. A liberális párt kiépülésével párhuzamosan felerősödtek a konzervatív párt létrehozására irányuló törekvések is. Az egyre markánsabban vallásos jelleget magára öltő szervezkedés zászlóvivőjeként Jules-Baptiste Malou különös elszántsággal szorgalmazta valamennyi katolikus erő koncentrációját. Az 1847 júniusában lebonyolított parlamenti választásokon azonban a liberálisok abszolút többséget szereztek, és Charles Rogier vezetésével homogén kormányt alakítottak. Az újjáalakuló parlament éppen a választójogi rendszer demokratikus megreformálásának részleteiről vitatkozott, amikor Lajos Fülöp megdöntésének híre megérkezett. Az 1848. február végén kirobbant párizsi események, majd az Európán végigrohanó forradalmi hullám rendkívüli vizsga elé állította a belga alkotmányos rendszert, annak politikai-társadalmi elitjét, s mindenekelőtt magát a nemzetet. A történelmi próbatételre az érintettek éretten reagáltak, s a külföldi forradalmi fenyegetéssel szemben — ellentéteiket félretéve — soraikat szorosan összezárták, eltökélten őrizve 1830/31 tradícióit. A mélyreható gazdasági-társadalmi válság, és a kontinentális méretekben kiteljesedő politikai felfordulás közepette, a sajátos „belga érdekegyesítő politika” eredményeként megőrzött stabilitás növelte a dél-németalföldi állam nemzetközi tekintélyét, s a liberális-katolikus monarchikus rendszer életképességét bizonyítva erősitette annak univerzális érvényességét. A siker kivívásában meghatározó szerepet magára vállaló kormány tetterős patriotizmusával egyszerre szilárdította meg a nemzeti függetlenséget és a polgári szabadságokat. Bátor politikájával elérte, hogy a politikai rendszer demokratizálására és a szociális problémák kezelésének radikális átalakítására irányuló reformtörekvései elejét vették for- radalomi helyzet kialakulásának. Az események kulcsfigurájának Charles Rogier miniszterelnök bizonyult, aki egy személyben testesítette meg és teljes komplexitásában integrálta az 1830-1849 közötti belga fejlődést. Az 1847. júniusi választások eredményeként friss legitimációval rendelkező kormánya a pragmatikus unionista és a progresszív demokratikus-liberális irányzat koalíciójaként működött, és valódi nemzeti egységet teremtve meg tudta nyerni az unionista, a liberális és a demokratikus katolikusok külső támogatását is, miközben elszánt ellenzékét az ultramontán, a republikánus és a szocialista csoportosulások képezték. A pozitív kibontakozás nélkülözhetetlen tényezőjeként az unionizmus megújítása mellett magát elkötelező katolikus erők felsorakoztak a nemzeti összefogás ügye mögött. Meghatározó szerepet játszott a konszenzus megteremtésében megfontolt és higgadt magatartásával az uralkodó, I. Lipót is. Valamennyijük közös erőfeszítésének, felelős politikai magatartásának köszönhető, hogy Belgium az európai
