Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 2. szám - TANULMÁNY - Fekete Csaba: Ritus Caenae Dominicae - borsodi imádságokkal (1713 - ante 1775)
4 Egyháztörténeti Szemle IX/2 (2008) tási rendünk (tudniillik 1930 óta). A reformáció után jó kétszáz évig ez nálunk hiányzott. Maga Milotai Nyilas István is ostorozta, panaszolta, hogy mekkora nálunk a tarkaság. Aztán az egységesítést célzó igyekezet (a 18. század elejétől) ötvöződött a liturgia leépítésével, redukciójával. Még ezután csaknem kétszáz esztendeig vergődött ez a törekvés, sehogy nem jutott nyugvópontra. A lelkésszentelés rendjéről vannak vázlatos (valóban csak vázlatos) ismereteink. Tudjuk, hogy a lényegi egység mellett szabadon gyakorolták a zsinatok az ünnepélyes szertartást. Az esperesek, szuperintendensek liturgikus érzéke szerint valósították meg, illetve alkalmilag módosították. Másként ez nem is lehetett, mert bár nálunk hivatalból nincs hierarchikus felépítésű egyházszervezet, a gyakorlatban mégis a tractus (egyházmegye) esperesének (dékánjának) a hatáskörébe tartozott a lelkészjelöltek előzetes megvizsgálása majd szentelése (ordinálása). Ez a kompetencia tehát hasonló jogkörrel való felruházás volt, mint a püspöké. Ez a zsinati aktus sem a gyülekezeti istentisztelet körébe tartozott, következésképpen az ágendák nem foglalkoztak vele, ezért találjuk esperesek jegyzőkönyvi beszámolójában vagy egyházkormányzati magánjegyzeteiben az ordinálás vázát, innen tudunk valamit a szertartás fő vonalairól. Ügy látszik azonban, hogy itt is voltak a megszokás által hagyományosan rögzített és elvárt elemek, ilyen lehetett több egyházmegyében is az áldást kérő majd a hálaadó imádság. Ezek közül ismerjük meg alább azokat, amelyeket a Borsodi Egyházmegye lelkésztestülete (akkor még Szent Társaságnak mondták) magáénak vallott, mint sajátos hagyományát. A Pataki Agenclánzk van hozzáférhető mai kiadása,1 ennek rendjét és szerkezetét érdemes itt is követnünk. így a kéziratos másolat eltéréseit, rövidítéseit, imádságok közötti válogatását könnyű bárkinek lemérnie, vizsgálnia. A kézirat itteni közreadásának helyesírása közelít a mai szabványhoz, megtartva azonban a jellemző szóalakokat, régebben használatos ragokat, központozást és kisbetűs vagy nagybetűs írásmódot. Nem szükséges, nem járna nyereséggel a kézirat nyelvészeti igényű, betű szerinti közlése, mert nem tudjuk, hogy miről készült a másolat (bizonyosan nem nyomtatványtól), nem tudunk meg többet, ha csak a külsőségeket másoljuk. A korabeli kéziratosság általános jegyeire jellemző, hogy az o és ö, ü és ű, i és í ékezete nem különböztethető meg; helyenként ó és ő is előfordul; a maitól eltérően és következetesen —úl, —ül található —ul és —ül helyett; —bál, —bői helyett is —búi, —bűi szokás. Sokszor eldönthetetlen, hogy némelyik szó kisbetűvel vagy nagybetűvel kezdődik. Egyes szavakat azonban következetesen nagybetűvel írt a másoló, csak néha nem, jobbnak látszott egységesíte3 Sárospatak, 2003. (Acta Patakina XV. — Nyelvi és Művelődéstörténeti Adattár. Kiadvánj^ok 3.) — Alább a hivatkozásokban a LSC rövidítés ezt a kiadást jelenti.
