Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 1. szám - RECENZIÓ - Gőzsy Zoltán - Varga Szabolcs: Joachim Bahlcke: Ungarischer Episcopat und österreichische Monarchie
72 Egyháztörténeti Szemle IX/1 (2008) apátságról írt kismonográfiáját, valamint Tusor Péter munkáit, amelyek tanulságait egy következő kiadásba érdemes lenne beépíteni. A 18. században központi probléma az érseki, püspöki javadalmak betöltése. A kötet érdeme, hogy a maga komplexitásában vázolja fel ennek a kérdésnek a hátterét, és részletesen ismerteti azokat az érveket, amelyekre Mária Terézia hivatkozhatott. Ezzel kapcsolatban feltárja az ideológiai és jogi argumentációt kidolgozó Kollár Adám Ferenc forrásait és ezekre alapozott érvrendszerét. Olyan szövegrészeket idéz a szerző ebben a kérdéskörben, melyek segítik az egyházpolitikai irányelvek tágabb és differenciáltabb megértését. Bahlcke jó érzékkel nyúlt a címzetes püspökségek kérdéséhez és problematikájához is, melyet eddig kevéssé érintett a magyar egyháztörténet-írás. A szerző részletesen mutatja be, milyen jelentős és rendhagyó szerepet játszott a 18. században ez az egyházi intézmény. Ennek előzményéhez hozzátartozik, hogy a reformáció megjelenésével egyidőben dúló polgárháború során többször előfordult, hogy ugyanazt a posztot több személy töltötte be egyszerre, ami átrendezte a püspökségek hierarchiáját. Az oszmán előrenyomulás is több egyházmegyét érintett, ami azok elszegényedését hozta. Ezek az okok játszottak közre abban, hogy a már korábban is meglevő címzetes püspökségek mellé újabbak, ekkor elpusztulok csatlakoztak. A Tridenti Zsinat a püspököknek residentia kötelezettséget írt elő, és mivel ennek nem minden egyházfő tudott megfelelni, ezért őket a pápa nem erősítette meg, így csak az uralkodó által választott püspöknek „electus episcopus” lehetett őket tekinteni. Ezek a tisztségek bár valóságos egyházkormányzati hatalmat csak ritkán jelentettek, ám az uralkodó általában bizalmasait javadalmazta velük, ezért nagy szerepük volt az egyháznak a dinasztiával való feltétlen lojalitásának kialakításában. Csak örülni lehet, hogy kissé átdolgozott formában ez a fejezet magyar nyelven már napvilágot látott. Érdekes adalékokkal szolgál a 2/5. fejezet, melyben a szerző öt egyházi vezető személyiségen keresztül mutat be magyarországi püspöki karriereket (Imre Esterházy, Adam Alexander Patachich, György Klimó, Michael Friedrich von Althann, Pius Manzador). Kiválasztásuk elgondolkodtató, ám összességében megfelelő „merítésnek” kell tartanunk. Bahlcke kronológiailag, földrajzilag is igyekezett lefedni a magyar püspökségek egészét, az öt karakter és öt pálya differenciáltan, de hűen tükrözi a 18. századi tendenciákat. Adatgazdagsága, in formatívsága ellenére úgy véljük, hogy akár a katolizáció, akár a protestáns és a katolikus felekezet együttélésének, illetve konfliktusainak tárgyalásakor kevéssé kerültek kifejtésre fontosabb mozzanatok. Ilyennek érezzük például az előbbinél a barokk vallásosság, a körmenetek, búcsúk, utóbbinál a pesti commissio visszafogottabb tárgyalását. Ezek szűkszavú taglalása különösen a hosszúra nyúlt bevezetővel összevetve szembetűnő.
