Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Fekete Csaba: Fogadott fiúságra elpecsételtél. Adalék a Losonczi András-féle imádságok (1660-1663) hátteréhez és forrásaihoz
78 Egyháztörténeti Szemle IX/4 (2008) magános áhítatosság céljára úgy, hogy a többes számot következetesen az egyéni vagy családi imádkozáshoz jobban illő és sokkal személyesebb egyes számra cserélte. Olyan jelenség ez, amelyben a liturgikus fegyelem és a nyelvi, nyelvészeti tanultság összevegyül. Soká vitatott volt hazánkban a grammatikai szám és az individuális vagy kollektív jelentés kapcsolata. Voltak, akik az úrvacsorái gyónó kérdésekre elhangzó válaszban helytelenítették az egyes számot (hiszem és vallom), erősködtek, hogy a többes számú igealak helyes (hisszük és valljuk). Tévedtek. Elhomályosult nyelvérzékből és anyanyelvűnk helytelen szemléletéből ered az ilyen követelés és meggyőződés. Nem igazán jól értékeli sem ragozó nyelvünk szerkezetét és sajátosságait, sem pedig az imádság mivoltát, aki ilyesmin agyaskodik. Magyar nyelvünk sokszor egyes számot használ, amikor a legtöbb nyugat-európai nyelvben kötelező a többes szám. Napjainkban is megtörténik, hogy a helyi lelkész tetszése szerint módosít azon, ami nem az ő ízlése szerint való, vagy amit jártasság hiányában nem képes érdemében becsülni. A többes számú igealakokra törekvés a Benedek Mihály-féle énekeskönyv szerkesztésében (1806) is érvényesült, nem szólva egyes Ágendákról. Geleji Katona intette a gyülekezeti lelkészeket, hogy imádkozásban Istent tegezve szólítsák, mert talán voltak olyanok, akik a hollandokat követték volna (tudniillik ők magázzák Istent énekeikben és imádkozásban). Nem zárja ki a közösségi jelleget az egyes szám, illetve nem biztosítja gépiesen a kollektív értelmet a többes szám. Legyen személyes az egyénileg válaszoló gyülekezeti tagok hitvallása és a közösségi imádság is, ehhez pedig alkalmasabb magyarul és magyarán az egyes szám. (2) Az [V] hálaadó imádság Szenei Molnár Bibliájában már megvan (Oppenheim 1612),7 mint a debreceni eklézsia imádsága. Ez azt jelenti, hogy ezt korábban ismert és elismert hagyomány részeként közölte zsoltárfordítónk. Még a reformáció századában kellett keletkeznie és meggyökereznie, később is széles körben használatosnak kellett maradnia. Gyanította ezt, de adatok hiányában nem igazolhatta Incze Gábor, csak annyit valószínűsíthetett, hogy a Heidelbergi Káté későbbi (német és latin) kiadásaihoz csatolt imádságok közül fordíthatták, vagy azok nyomán keletkezett.8 Fennmaradása hazánkban bizonnyal összefügg a Heidelbergi Káté elterjedésével és a katekizálás tekintélyével, kedveltségével. Ennél pontosabbat ma sem állíthatunk. Öröklődött a patinás imádság egészen a 19. század elejéig (vagy derekáig), ameddig használták a »debreceni öreg« énekeskönyvet. Tudniillik végig benne volt ez az imádság, utoljára 1817-ben látott napvilágot.? Vidéken tovább maradt, nem váltották le újjal a régi 7 RMNy 1037, [3] 187-189. 8 Vö. A magyar református imádság a XVI. és XVII. században. In: Theologiai Szemle, 1931. 37-229. p., küln. 151. p. A munka önállóan is megjelent: Debrecen, 1931. (Theologiai Tanulmányok 17.) 9 Az „öreg debreceni” énekeskönyv fogalmához és kiadástörténeti adataihoz vö. Magyar Egyházzene, 2004/2005.181-186. p.