Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - RECENZIÓK - Mercs István: "Csorba Dávid: A' sovány lelkeket meg-szépíteni": Debreceni prédikátorok (1657-1711)
94 Egyháztörténeti Szemle IX/3 (2008) mellett még legalább ilyen súllyal megjelent a felekezeti sérelem, mivel az oppidumot református jellege miatt is számtalan bánta- lom érte a nyílt rekatolizáció idején, majd a „vértelen ellenreformáció századában”. Részben talán a bonyolult politikai konstellációk is magyarázatot adnak arra a meglepő' tényre, hogy a Debrecen történetét és jelentó'ségét feldolgozó tekintélyes meny- nyiségű szakirodalomban mindezidáig csak résztémák kifejtésére, illetve egy szempontrendszert következetesen végigvivő vizsgálódásra vállalkoztak még a legkiválóbb kutatói is a korszaknak. Csorba Dávid azt a történelmi periódust tette vizsgálata tárgyává, amikor Bethlen Miklós erdélyi kancellár szavaival a „neutralitas modo Debrecinensi” politikai metódusa nem kis áldozatok árán biztosította, hogy a város viszonylagos épségben átvészelje a válságokat, s így az országos politika terén is példát jelentett. A település a hazai reformátusság központjaként tudott működni akkor, mikor az Erdélyi Fejedelemség lépésről lépésre elveszíti ezt a státuszt, illetve amikor a térség másik szellemi centruma, Sárospatak annyira ellehetetlenül, hogy a helyi kálvinistákat a közeli Makkoshotyka patakjában kell megkeresztelnie Debreceni Ember Pálnak. A monográfia első jelentősebb egysége a korabeli Debrecen működését és a debreceniség fogalmát ragadja meg. A város életének súlyos áron szerzett viszonylagos zavartalanságát a debreceni politikai és szellemi elit jelentős formátumú alakjai érték el. A jelenkor társadalmi relációinak aspektusából tekintve elgondolkoztató és példaértékű, hogy a szellemi és politikai elit kategóriája milyen élénk, egymás értékeit, szempontjait befogadó kapcsolatban volt ekkoriban. Ez az értékítéletbeli hasonlóság a történelmi időszak elvárásainak megfelelően nem ritkán szoros családi kapcsolatokban is megmutatkozott. Csorba Dávid kötetéből számtalan példát tudunk hozni annak illusztrálására, hogy az „ároni rendet” és a város vezető tisztségeit betöltő személyeket milyen rokoni szálak fűzték össze. A város lelki- és bölcseleti életét megteremtő és fenntartó támogatórendszert alapvetően három, egymással sokszor átfedést mutató körben ragadja meg a kutató. Ezek közül az első, politikai és anyagi lehetőségeit tekintve legjelentősebb a fejedelmi mecenatúra, amit elsősorban Apafi Mihály fejedelem tevékenységével szemléltet. Ennek során a monográfia egy nemrég előkerült, eddig kellő mélységében fel nem tárt forráscsoportot, a fejedelem halálakor elmondott laudációkat is bevonta a vizsgálatba (31-36.). Mindennek gyakorlati haszna, hogy árnyalja a történeti irodalom máig sokszor leegyszerűsítő Apafi-képét. Az
