Egyháztörténeti Szemle 9. (2008)
2008 / 3. szám - DOKUMENTUMOK - Fazekas Csaba: Két el nem küldött petíció 1848-ból
8o Egyháztörténeti Szemle IX/3 (2008) ítélet nem az övé. Szóljanak a hívek, kiket a szerzet tagjai, mint lelkipásztorok tápláltak az örök élet tápjával; szóljanak a nevendékek, kik a szerzet oktatóitól vették tanításukat, nevelésüket; szóljanak a szülők, szóljanak az oskolai főkormányzók, a főkormányszékek, melyek alatt a szerzet szolgálatát tévé. Az egyet bátran merjük kimondani, hogy a haza, az egyház várakozásának megfelelni egyetlen törekedésünk vala, hogy hivatásunkat, szerzetes életünket szemünk elől téveszteni soha nem akartuk, és hogy ezt Isten segedelmével nem is tévesztettük. Hivatkozunk e tekintetben az örök időre emlékezetes és drága levélre, mellyel az idén a magyar egyháznak egész szentséges püspöki kara a szerzetet boldogította, és melyben magas megelégedését kinyilatkoztatta; hivatkozunk a mélyen tisztelt vallás és közoktatás miniszter úrnak nyilvános kijelentésére, hogy a szerzet eljárásával megelégszik, mely két nemzeti drága nyilatkozat és vallástétel után a szerzet (melynek meg kell halni) a tudattal, hogy az egyház, a haza sáfárkodásával megelégedett, mint a hős, ki kötelessége pontos töltésének érzetében szívesen meghal — vigasztaltan működésének, hivataloskodásának teréről az óhajtással lép le, bár a szeretett haza mielőbb felejthesse a Szent Benedek rendét! Mely fürge méhekként megtakarított gíráit a haza és egyház oltárára szokta lerakni, mit tanúsítnak a Szentmártonban emelt templom és nagyszerű könyvtár, minden nagy és drága kincseivel, a roppant és minden kényelemre emelt épületek Balatonfüreden a szenvedő emberiség enyhülésére. Miután tehát a szerencsétlen szerzetes társulat fölött félszázados létele után, nem önvétke által másodszor is eltöretett a pálca, bizton reményük a tagok s erősen hiszik, hogy az igazságos és nagylelkű magyar nemzet, mely semmi hív szolgája érdemeit figyelem és méltó jutalom nélkül hagyni nem szokta, nem tudja; minket, a honnak szülöttjeit, hív polgárait, kiknek szolgálatával többé élni nem akar, sem hagyand vigasztalatlanul. Hanem rólunk is kegyesen és atyailag gondoskodandik, kik a világról lemondtunk, a szerzetbe léptünk, hogy egész éltünket a haza szolgálatának szenteljük, kik elmetehetségeink szerint a világban szerencsénket feltaláltuk volna, kik hazaszeretetből reánk néző szülői, ősi, rokoni, örökösödési jogunkról lemondottunk — gondoskodandik; nehogy a haza, a vallás, az oktatás s nevelés körül gyűjtött érdemeink után életünk alkonyodásán szegényebb s nyomorultabb sorsra jussunk, mi, kik a megválasztott és a nemzettől garantírozott életünk fonalának kettészakasztásával szerencsétlenekké levénk. Kiknek is üdvösebb lett volna szuny- nyadó apáink hamvaiból fel nem támadni!
