Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
Mercs István: A prédikáció műfajának „klasszicizálódása’ 89 Akadémiájok, nincs egy felsőbb tanétto iskolájok, mellyben vallásokkkal ellenkező vélekedéseket &c. ne tanétsanak, hol három, hol négy, hol több, hol csak két Sacramentomot alétván; és így nem gyűjtik egybe, mint jó pásztor a nyájat, hanem inkább elszéllesztik. Vegyük például Angliát (holott fészkek vagyon a Calvinistáknak) itt hitnek ágazatiban, nagyon meg- hasonlottak; mert, már többen vannak a Libertinianusok, hogysem mint a régi Calvinisták; kik is a bűnről, és a lélek halhatadanságárúl, még hallani sem akarnak; mellyből iszonyú sok utálatosságok következnek, kába tévelygések, és képtelen szakadások: némellyek azt aléttyák, hogy a lelkek csak alusznak: mások, menyország pitvarában hevernek, vagy magok sem túdgyák, hol tévelyegnek Ítélet napig..(E.T.485-486). Csúzy tehát regisztrálja a szabad gondolkodók létét, de a rá jellemző „nagyvonalúsággal” összemossa a teológiai irányzatokat és a kibontakozása elején járó új filozófiai eszmerendszert, a felvilágosodást. A „libertinianusok” megjelenését a protestáns hit újabb szakadásának tekinti. Ezzel szemben a felvilágosodás sodrásában élő Török Damaszcén a korabeli szabadelvű gondolkodást már nagyon is konkrét veszélyként érzékelte. Olyan veszélyként, amely — mint az új templom felszentelésekor mondott beszédében is megfogalmazza — a „kitörlött homlokú böltselkedők” tanítása által előbb a religió külső jegyeit rombolja le (pl. templomba járás), majd az egyház belső egységét bontja meg. Különösen veszélyesnek tartotta a felvilágosult szerzők által méltatott pogány személyek tiszteletét. „Nem hozom itt elé a testi vétkeknek fertelmességét, mellyektől se Trajánus, se Hadriánus, vagy Marcus Aurelius kiknek erköltseit Marmontellus Volterrel egygyütt a Keresztények erköltse elibe tette, mentek nem voltak” (T.D.IV/36.). A két szerző említése jellemző jegye a 19. századi teológiai közgondolkodásnak. Voltaire elmélkedéseiben, történeti műveiben többnyire elismerőleg nyilatkozik az említett római uralkodókról. Az eszményi uralkodó példáját véli felfedezni a filozófus császárban, Marcus Aureliusban, amit az is jelez, hogy ismeretségük korai, még barátinak mondható korszakában II. (Nagy) Frigyes porosz királyt is hozzá viszonyítja.15 Rendkívül izgalmas az a rövid, szellemes írása, amelyben Marcus Aureliust a 18. század Rómájában eleveníti meg, s egy ferences rendi páterrel folytatott beszélgetését képzeli el. Jellemző az a dialógusrészlet, hogy a római uralkodónak arra a kérdésére, hol található a császárság most, a cseribarát azt válaszolja, hogy Bécsben. Ezt egy jó szándékú véleménnyel is megtoldja: „Tanácsolom, látogass el oda, nézd meg kicsit utódaidat: mert itt bizony esetleg az Inkvizicióval is dolgod lehet. Figyelmeztetlek, hogy a dominikánus atyák nem szeretnek tréfálni, s félek csúnyán kikezdenének a 15 Vö. RÉZ PÁL: Voltaire világa. Bp., 1981. 94., 103. p.
