Egyháztörténeti Szemle 8. (2007)
2007 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mercs István: A prédikáció műfajának "klasszicizálódása". Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond és Török Damaszcén prédikációiról
80 Egyháztörténeti Szemle VIII/1 (2007) re tehető, amikor az 1770-es években hazánkban is meghonosodó világi beállítottságú kodifikáció már egyre merészebben dicsér, ítél, elítél. Az egri minorita ízig-vérig egyházi író. Művei elsősorban mint papi kézikönyvek, szemináriumi tananyagok funkcionáltak, s csak másodsorban jelenthettek olvasmányt a laikus olvasó számára. Pedig hatalmas erudíciója, kiművelt retorikai ismerete, munkáin keresztül is érezhető lüktető vitalitása mind-mind többre hivatták. Mindezek önmagukban sem kevés indokot szolgáltatnának ahhoz, hogy legalább néhány ív terjedelméig a minorita barát irodalmi tevékenysége irányába fordítsuk tekintetünk. De van még egy, az irodalomtörténeti vizsgálódás szempontjából hangsúlyosabb érv ezen dolgozat papírra vetése mellett: Török Damaszcén munkássága modellértékű. Több, a századfordulón, vagy a 19. század első harmadában élt hitszónokhoz hasonlóan — mint pl. Stankovátsi Leopold; Egyed Joákim; Simon Máté; Gál Bernardius; Kosztolány Sándor (Kosztolányi Dezső közeli rokona) — alkalmas arra, hogy munkásságát pragmatikai szempontú elemzés tárgyává téve retorikatörténeti, recepcióesztétikai, irodalomszociológiai következtetéseket vonjunk le a korszak prédikációirodalmára vonatkozóan. Pázmány Péter, Csúzy Zsigmond, Török Damaszcén. E három mentalitásában, társadalmi-történeti környezetében, saját korára és az utókorra tett hatásában relevánsán eltérő prédikátori pályát egyetlen szál kapcsolja össze: a kora újkor írásművészetének története. Talán túlságosan erőteljes hármójuk egymáshoz való viszonyítása, de megítélésünk szerint így jobban megragadhatóak azok az eleinte csak felszín alatti áramlásokként érzékelhető, majd egyszer csak megcáfolhatatlan tényként megjelenő eltérések, amelyek az átmenetet biztosították a humanista alapozottságú korabarokk retorikától a teljes bonyolultságában pompázó beszédtípuson át egy letisztultabb, „klasszicizáló” jellegű formakezeléshez. Az eljárás mellett szól, hogy az irodalmi műalkotást olyan dinamikusan változó megnyilvánulásként tekintjük, amely beleilleszkedik az irodalmi formák folytonos kommunikációjába. „A műalkotás a beszédkapcsolatok folyamatos láncolatának egyik szeme; ugyanúgy függ össze a többi, műalkotásként funkcionáló megnyilatkozással, ahogy a párbeszéd replikái egymással: éppen olyan erős szálakkal kötődik azokhoz, amelyekre maga a felelet, mint azokhoz, amelyek reája felelnek; s ugyanakkor a dialógus replikáihoz hasonlóan az összes többi műalkotástól egy abszolút határ, a beszédalany megváltozása választja el.”5 mulatságok, és különös figyelemmel a játék s^n erköltsi tekintetben. Miskolc, 1818.; A~ oltár és Istentisztelet elé mozdításának nagy eszközt... Miskolc, 1818.; Az önnön g)’ilkosságról észrevételek a józan észnek és a keresztény erköltsi tudománynak uttyán, Miskolc, 1818. BAHTYIN, MIHAIL: A beszéd műfajai. In: Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Szerk.: Kanyó Zoltán—Síklaki István. Bp., 1988. 259. p.
