Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 2. szám - PÉTER KATALIN TANULMÁNYAI - Péter Katalin: Tolerancia és intolerancia a 16. századi Magyarországon
74 Egyháztörténeti Szemle VII/2 (2006) gozni. Második megjegyzésem a szöveg tartalmára vonatkozik, amit különböző módokon lehetne megközelíteni. A toleranciát és intoleranciát tekintve adódna a híres vagy hírhedt toleráns vagy intoleráns személyiségek példája. A tolerancia témájában lehetne esetleg írni nemzetközileg közismert toleráns személyiségek magyarországi kapcsolatairól. Ez a kötet azonban a toleranciával és intoleranciával főleg a reformációban foglalkozik. Magyarországról szólva tehát nem szándékozom a tolerancia elméleteiről, vagy intellektuális következményeiről szólni. Az a megközelítés szerintem nem lenne szerencsés, mert a toleranciának, illetve intoleranciának a magyarországi reformációban kevés köze volt elméletekhez. Az a véleményem, hogy bizonyos toleranciát mind a katolikus, mind a protestáns világi hatóságok gyakoroltak, méghozzá vallási meggyőződésüktől függedenül, és hogy ezt a toleranciát politikai meggondolások diktálták. Később, a 17. században aztán ugyancsak politikai meggondolások változtatták meg a világiak szellemi attitűdjét, és vezettek az 1670-es évek erőszakos ellenreformációjához. Az ellenreformációról azonban nem lesz szó. A 16. századra koncentrálok. A továbbiakban két olyan 16. századbeli eseményről írok, amelyek jól megvilágítják a politikai meggondolások igen nagy hatását a vallás, a tolerancia és az intolerancia működésében. Az első esemény 1537-ben Sárospatakon Petényi Péter birtokán történt. Annak az évnek a végén Johann Wese volt lundi érsek, az esemény idején V. Károly császár követe, Magyarországra érkezett, hogy az ország két ellenséges királya között, I. Ferdinánd és I. János között békét közvetítsen.’ A királyokat tizenegy évvel korábban választották meg és azóta kis megszakításokkal folyamatosan háborúztak egymással. Wese érkezése előtt V. Károly nem sok érdeklődést mutatott irántuk, úgyhogy a követség megjelenése egyrészt a császári politika változására utalt, másrészt hangsúlyozta a nem sokkal korábban kezdett béketárgyalások jelentőségét. Úgy tűnik azonban, Perényi Péter közömbös maradt. Évtizedek óta a magyar- országi politika kulcsfigurája volt, 1537-ben I. János pártjának egyik vezére. Nem volt azonban hajlandó részt venni a béketárgyalásokon, ami a császár követeit súlyosan érintette. Tartózkodásával arra kényszerítette Wesét, hogy személyes találkozást kezdeményezzen, amiért magának a császári követnek kellett Sárospatakra utaznia. Patakon Perényi kevéssé szívélyesen fogadta a vendéget és kíséretét. Szállásuk sok kívánnivalót hagyott maga után, Perényi Péter pedig nem csatlakozott hozzájuk, amikor a plébániatemplomba mentek. Még karácsonykor sem volt velük. Wese bizonyosan nem lepődött meg, amikor a béketárgyalások egyik magyar résztvevője bizalmasan tájékoztatta: „Petrus sit Lutheránus.” A másik jellegzetes esemény valószínűleg ugyancsak Sárospatakon Úti beszámolója: Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. II-III. Kiadta: Bunyitay Vince - Rapaics Rajmund - Karácsonyi János. Bp., 1904-1906. (továbbiakban: EEH.) 206-211. p.
