Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 2. szám - PÉTER KATALIN TANULMÁNYAI - Péter Katalin: Tolerancia és intolerancia a 16. századi Magyarországon
78 Egyháztörténeti Szemle VII/2 (2006) írják le, mint a világi patrónusok áttérésének következményét, és általános az a feltételezés, miszerint a templomokat a jus patronatus hatalmával automatikusan a kegyúr választott felekezetére fordították. Ez természetes feltételezés. Nem is állítanám, hogy a reformáció korában erőszak egyáltalán nem fordult volna elő. Kétségtelenül nagy szerepe volt azonban annak, hogy a világi hatóságok a vallásügyben evangéliumi szellemű alattvalóik kedvét keresték.1’ Úgy tűnik, a döntés helyzetében lévő egyéni vagy testületi patrónusok a kegyesség új formájának gyakorlását inkább megengedték, semminthogy a protestantizmust a gyülekezetekre erőltették volna. Ez volt a normális eljárás. A kortársak ugyanígy érzékelték. Jellemző az országgyűlés állásfoglalása. Amikor 1548-ban a laikus papok prédikálá- sát megtiltotta, „sok urat és nemest” vádolt ezeknek a prédikátoroknak a tolerálásával.13 14 15 A magyarországi reformáció általánosan békés hangulata továbbá kifejezetten az egyéni vagy testületi patrónusok oldaláról feltételezhető intolerancia ellen tanúskodik. Azért foglalkoztam részletesebben Perényi Péter esetével, hogy a jellegzetes magatartás példáját mutassam meg, és azért utaltam a keleti ortodox - katolikus viszonyra, amit a magyarországi történetírásban nem szoktak figyelembe venni, hogy a toleranciának jóval a reformáció előtt létező formáját ábrázoljam. A más felekezetek felett gyakorolt kegyúri jog legfeltűnőbb következménye viszont talán az a tény, hogy városi magisztrátusok gyakran tűrték különböző felekezetek vallásgyakorlatát, vagyis különböző felekezetű templomok voltak sok városban. Ami pedig a falvakat illeti, sokban ugyanazt a templomot használták megegyezés alapján felváltva különböző felekezetek.1’ Hogy mennyire általános volt az a gyakorlat, amit én az akié a birtok azé a kegyuraság - cuius regio, eius patronatus fordulattal jelölnék, jól látható az erdélyi uralkodók magatartásában. Erdélyt Szulejmán szultán 1541-ben választotta le az ország testéről és adta I. János utódjának. A 16. században hét év kivételével végig hívő katolikusok uralkodtak benne. A prtotestáns felekezetek mégis minden további nélkül elfogadták ezeket az uralkodókat mint legfőbb világi hatóságot. Ebben a szerepben I. János özvegye, Jagelló Izabella lépett fel először. Nem volt különösen jó uralkodó, a vallásügyben mégis rendkívüli eredményeket ért el. Ahelyett, hogy maga ellen fordította volna alattvalóit, akiknek a többsége 1540-re már evangéliumi szelleművé vált, elkezdett kegyúrként viselkedni. Először 1543-ban a katolikus kléms tiltakozása ellenére megerősítette a szászok új, evangéliumi szellemű hitvallását. Aztán az 1557-es országgyűlés feszült 13 PÉTER KATALIN: Hungary. In: The Reformation in National Context, lids.: SCRIBNER, BOB — Porter, Roy-Teich, Mikulás. Cambridge, 1994.159. p. u 1548/10. tc. 15 BENDA KÁLMÁN: A felekezeti kisebbségek jogainak biztosítása a 16—17. században Magyarországon. Bp., 1991. 335-340. p.
