Egyháztörténeti Szemle 7. (2006)
2006 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Gaál Gizella: A nők szerepe a reformáció terjesztésében Magyarországon, különös tekintettel Debrecen városára
,A Katedráról” 197 Meg kell emlékezni a papnékról is. A kálvinista papnékról külön rendelkezik az egyházi törvény, mivel őket is az egyház képviselőinek tekintettek Méliusz püspök a következőket írja nekik okulásul: „Tiltjuk a papok feleségeinek a fényűzést, a ruházatban való mértéktelenséget! Ne bujálkodjanak gyöngyökkel, hajoknak fodorgatásával, hanem hordjanak középszerűen díszített, az udvari és királyi nemes nők fényűzésétől, kevély pompájától és gőgjétől ment öltözetet! Legyenek szemérmetességgel, tisztasággal ékesek, férjeik iránt engedelmesek, józanok, a házi dolgokban jártasak és szorgalmasak!”23 Ezt az intést követték is, nemcsak segítőtársai voltak férjüknek, hanem lelki segítséget nyújtottak a rászorulóknak és segítettek a testi bajok gyógyításában is. Orvosi könyvek kéziratban is voltak papi családoknál. A püspökök feleségei hasonlóan a nagyasszonyokhoz, támogatták a külföldön tanuló ifjakat. Például Bocskai Erzsébet, Károlyi Péter tiszántúli püspök felesége könyveket adott ki és a Wittembergben tanuló ifjakat fejedelmileg segítette. Bocskai Klára eklézsiák, iskolák jótevője. A paplányokat szívesen vették feleségül a debreceni előkelő polgárok. így a paplányok bekerültek a legelőkelőbb debreceni családokba és a következő generációt hitben nevelték. Az özvegy papnékra és árváikra gondot viselt a város, ők pedig példamutató életükkel szolgálatot tettek az egyháznak és a városnak. A kereszténység kezdetén az özvegyasszonyok gondozták a szegényeket, betegeket és árvákat. A Debrecenben élő özvegy papnékat is felvállalták ezt a szerepet. A reformáció nem csak az egyházat alakította át, hanem az emberi gondolkodást is. Megjelenik a politikában, a közgondolkodásban és a mindennapi életben is. A reformáció terjesztésében kiemelkedő szerepet kaptak és töltöttek be az asszonyok, akár főúriakról, akár polgárasszonyokról legyen szó. Hitük nem csak magának való hit volt, hanem olyan hit, amely tettekre ösztönözte őket, mely iskolákat, templomokat épített, mely gondoskodott a papjairól, a tanárairól, mely nem tűrte meg a szenvedést maga körül. Többségük szerepe sohasem kerülhetett napvilágra. Néhányuknak kívánt a szerző emléket állítani és hírüket elvinni a nagyvilágba. 23 Uo. 12. p.
