Egyháztörténeti Szemle 6. (2005)
2005 / 2. szám - TANULMÁNY - Miskolczy Ambrus: A magyar-zsidó nemzeti identitástudat forrásvidékén Horn Edével a reformkorban
50 Egyháztörténeti Szemle VI/2 (2005) ton némileg elfogadta a zsidóellenes „érvek” valóságfedezetének megalapozottságát. A honos „nyugati” és a bevándorló „keleti” zsidó ellentéte is jellemzi már a magyar világot. Ugyancsak Diósy Márton szóvá is tette: „Viszonyaink közt — hol a lengyel és cseh zsidók falkástóli bevándorlása szüntelen szemünkre lobbantatik — nekünk, kik azokat nemcsak be nem hívjuk, sőt meg is köszönnők szépen, ha otthon maradnának — mert itt a szűkre mért kenyeret még velük is meg kell osztanunk — tehát csak szemünkre hányatik a bevándorlás, de meggátlásra komoly lépés nem tétetik; — ily viszonyok közt, mondom, a legmerészebb képzelettel sem remélhetni, hogy a magyarhoni zsidók mind egytől egyig megma- gyarosodnának. Nem is az egyesekkel, mint olyanokkal, hanem mint az egésznek tagjaival lehet dolgunk, miszerint az »értelmes többség« és mindazon intézetek, mik az összesség akaratja és gondolkozása kifolyásának tekinthetők, nemzeti szelleműek legyenek.”157 Ez az elhatárolódás vagy inkább elitizmus minden olyan mozgalmat jellemez, amelyben értelmiségiek hangadó szerepet játszanak. A feloldhatatlan ellentmondások sajátos öngyűlölet(ek) kialakulásához vezet. Ismert a magyar nemes társadalmi öngyűlölete, amely annak tudatából sarjadt, hogy egyszerre elnyomó és felszabadító, aki a szabadság világába azonban új igazságtalanságokat - legfeljebb kisebbeket, mint korábban - törvényesít. Ugyanakkor ennek ellensúlyozására alakult ki a nemesi nagylelkűség mítosza, igazi történelemformáló erőként és őszinte idealizmus velejárójaként. Hasonló gyökérzetű a burzsoá öngyűlölete is, legfeljebb kevésbé reflektált, mivel léte nagyobb fokú képmutatással párosul, és jól temperált lagymatag idealizmussal. A zsidó felvilágosodás és frusztrációja magával hozta a - szakirodalomban alaposan elemzett — zsidó öngyűlöletet. Egyelőre nálunk csak előjelei mutatkoztak meg ennek. Ezekkel pedig Horn Edének, az elkötelezett reformernek már szembe kellett néznie. Horn Ede abból is erőt merített, ahogy az ortodoxia hívei őt űzőbe vették, és ahol lehetett, szidalmazták. „Akit — írta 1845-ben együk barátjának — a fény ellenei üldöznek, biztos lehet, hogy legalább a fényt igenli, akit az alantasok és közönségesek gyűlölnek, biztos, hogy' jobbra és nemesebbre tör, és mit kérjek számon most magamtól? [...] Egyáltalán nem akarom azt képzelni, hogy én gyújtottam világot, és a fényűiéi magasabbra s magasabbra jutottam, és tudom, hogy tévedhetek, és az álfényt az igazival összecserélhetem, s a vakító csillámlást és a tünékeny csillogást igaznak és jónak tekinthetem, és ezért ennek az errare humanum estnek a tudatában kész vagyok elfogadni a kioktatást és felvilágosítást... de hogy értelmem láncokba verjem, szemeimet erőszakkal bekössem, nyakamat a papi hatalomvágy' és az egyedül üdvözíteni akaró ortodoxia méltatlan járDiosy MÁRTON: A honi izraeliták között magyar nyelvet terjesztő pesti egylet, röviden a magyarító egylet célja, szerkezete, működése és történetének vázlata. Vezérszózat. In: Első magyar zsidó naptár és évkönyv. Pest, 1848. 83-88. p.
