Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)

2004 / 2. szám - RECENZIÓK - Fekete Csaba: Buzgóság. Borkó Julianna énekeskönyve

166

Egyháztörténeti Szemle V/2 (2004)

újabb fajtája meghatározta Borkő Julianna költészetét. Tartalmilag és formailag egyaránt. Asszonyi horizontja érthetően nem oly tágas, mint az európai protestantizmus szemléletével felvértezett hajdani prédikátoroké. Az üdvözítés fő bibliai és protestáns hittételei nem mind érintik meg, neki előbbvaló az elnyugvás, nem is belenyugvás, hanem megpihenés Jézus lábainál, nem is egyháza jelenkori történetében, hanem majd a földi élet után. E titokzatos Krisztus-misztika és temetőjáró habitus áthatja sorait. Énekeiből nem hiányzik, de halványabb Isten magasztalása, csodálatos útjainak dicsérete, a győzedelmes keresztyén élet, az élet tisztelete és az érette való örvendező hálaadás. Mindezt mintegy átutalja a túlvilágra. Az élet merő gyötrelem, mintha aszkéta vagy keleti hatásra vezeklésnek tekintené, amelyet csak a mielőbbi szabadulás reménye enyhíthet. Énekeinek tekintélyes hányada nem véletlenül, hanem éppen e vonzalom következtében fogant a halottaskönyv dallamaira és versformáiban: „Vízi buborékhoz / Életünk hasonló, / Mint mezei virág, / Oly hamar múlandó. // Mihelyt meg születünk / Már a koporsó vár, / Minden lépésünkben / A halál velünk jár” (60:1) (Dallama: Szomorú a halál a gyarló embernek.)

A nehéz sorsú, kisebbségi és hívő voltukban is megbélyegzett parasztasszonyok között volt ez igazán érthető. A Bu^góság szívükből származott énekeit mindenkori tapasztalásuk hitelesítette. Loholó, alig érző és gondolkodó világunkban nem annyira jelképi erejűek. Gyászra késztetnek és feladásra hangolnak inkább, mintsem gyönyörködtetnének; amire pedig a Bu^góság címe szerint is törekszik. „Nem volna ínyünkre naponta ezt énekelni: Olyan a földi élet, / Mint hamar tűnő árnyék, / Örömöm elszéledt, / Mintha sírok között járnék” (88:1) (Dallama: E múandó világban.) — „Vándorutam ha majd lejárom, / Vég álomra szemem bezárom, / Vidd föl lelkem a dicső honba, / A menyei paradicsomba” (75:5) (Dallama: Hagyjátok el hív keresztyének.)

Hasonló vonások mutatkoznak meg a „szerkesztett” énekversekben. Ez azt is jelenti, hogy azonos téma és hangvétel miatt neki tetsző énekeket, strófákat válogatta, másolgatta énekfüzetébe, helyenként esetleg részben módosítva az énekíró. Erre a folyamatra további vizsgálódás adhat választ. Eddig föl nem derített források is magyarázhatják a Borkő Julianna szövegváltozatát, de az is lehet, hogy hallásból tanult énekek egyes részleteire nem emlékezett pontosan. Példa erre a régi magyar örökséget képviselő Sinka Györgynek egy 17. századi szombatos énekeskönyvben megőrzött éneke: „Seregeknek hatalmas nagy királya” az 1921-es énekeskönyvből, ámde a strófák felét elhagyva (szintén négy, de nem ugyanezen strófákat választotta 1918-ban a kolozsvári „Kis énekeskönyv”). Másutt is hiányoznak strófák. Például Székács József (1809—1876) evangélikus püspök négy strófás énekéből, „Jer Szent Lélek, Isten lelke” (30), az első és utolsó maradt meg. Az akkor még csak néhány éves (1921-es) énekes