Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - RECENZIÓK - Bitskey István: Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572-1717), vol. I-II.
156 Egyháztörténeti Szemle V/2 (2004) János esete már erre enged következtetni), meg a Collegium Germanicum Hungáriáim is egyre több teológust bocsát haza, akik részt vállalhatnak a hittérítés munkájában (erre példát már Bonaventura da Genova is említ, 1635. ápr. 15-ei levelében, mely szerint két újonnan hazatért magyar „apollinarista” igen gyümölcsözően prédikált Nagyszombatban a nagyhéten). De hogy ez a tendencia erősödött-e, s ezt tükrözik-e a Rómába küldött levelek, az majd csak a sorozat következő köteteiből fog kitűnni. A most közzétett gyűjtemény jellegét és formáját tekintve két részből tevődik össze. Az elsőt egy áttekintő tanulmány jelenti, amely a Hitterjesztés Szent Kongregációjának történetét és magyarországi kötődéseinek legfontosabb erővonalait vázolja fel. Aló. századi előzmények és alapítási tervek után 1622. január 6-án, Vízkereszt napján jött létre az az intézmény, amely a 17. századi Kárpát-medence történetét jelentékeny mértékben befolyásolta. Ez a Kongregáció - mint azt a szerző hangsúlyozza — valóban felosztotta a világot a katolicizmus terjesztése, illetve a rekatolizáció folyamatának erősítése céljából. Ebben a felosztásban Magyarország földrajzi és egyházpolitikai szempontból egyaránt kitüntetett helyet kapott, érthető módon, egyrészt mivel maga a Kárpát-medence is multikonfesszionális régiónak számított, ahol a különféle „eretnekségek” tarka színképe volt tapasztalható, másrészt innen lehetett volna megszervezni a missziókat az iszlám felé, valamint az ortodox görögkeleti szláv területek irányába. S még egy további specialitást jelentett az, hogy itt az ún. külső és a belső misszionálás, a megyéspüspökök és a misszióspüspökök hatásköre és tevékenysége keresztezte egymást, a katolikus egyházon belül is számos konfliktust előidézve. Miként a szerző nagyon is indokoltan kiemeli, a hittérítés feladatának gyökeresen eltérő szemléletei ütköztek egymással össze: a római irányítású Kongregáció idegen ajkú (főként olasz) hittérítőket küldött, ezzel szemben a magyar püspöki kar ezt olykor szükségtelennek, máskor hiábavalónak minősítette. Példa erre Francesco Antonio da San Felice erdélyi konventuális ferences provinciális levele (210. sz.), amelyben arról adott hírt, hogy Pázmány érsek nem adott számára utazását támogató levelet, mondván, hogy magyarul nem tudó hittérítőkre nincsen szükség, még akkor sem, ha a Szentszék küldi ide őket. Ezt Pázmány többször is kijelentette (pl. I. k. nr. 184). Máskor Esztergom érseke a bosnyák misszionáriust bocsátotta el úgy, hogy — miként arról levelében panaszkodik — egyetlen scúdót sem adott neki, holott szinte mindenki más adakozott úticélja támogatására (I. kötet, nr. 81). Az is előfordult, hogy a magyar megyéspüspök egyenesen jogsértésnek vette a területén történő misszionálást, mert saját hatáskörében, anyanyelvet ismerő papokkal szerette volna megoldani a rekatolizáció feladatát. Erre azonban a hazai egyházfőknek nem volt elég emberük, a külföldiek viszont gyakran nem tudtak szót érteni a lakosokkal, nem ismerték a szokásokat, így a források érthető módon vannak teli panaszokkal, áldadan állapotok ecse
