Egyháztörténeti Szemle 5. (2004)
2004 / 2. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Kövy Zsolt: A Pápai Református Kollégium a dualizmus korában
150 Egyháztörténeti Szemle V/2 (2004) meghatározó szerepe maradt. A latin tannyelv idején a „Pro bono publico” (a közjóért) volt az Alma Mater jelmondata, ami a magyar nyelvű tanítással a „szabadon tenyészik” szép gondolatában jelent meg. Ezekben is kifejeződött az iskolai eszmeiség mindig időszerű üzenete. A Franz Exner humanista prágai egyetemi tanár által elgondolt reform Thun Leo akkori bécsi oktatási miniszter kezén több változáson ment át, de végül is 1849 végére ez Magyarországon is érvényessé lett, ami a legfontosabb változtatásokat a gimnáziumi oktatás vonatkozásában hozta, annak nyolc osztályúvá fejlesztésével, az érettségi vizsga bevezetésével, s szaktanárok alkalmazásával. Voltaképpen ennek a megvalósítása olyan megterhelést jelentett a fenntartó Dunántúli Református Egyházkerület számára, aminek az előteremtéséhez évek kellettek. Mindaddig amíg az Iskola nem teljesítette a követelményeket, érettségi vizsgát nem tarthatott, s így diákjai nem tanulhattak tovább főiskolákon és egyetemeken. Egyszóval nyilvános jogait az iskola nem gyakorolhatta. Súlyosbította a helyzetet Bécs németesítési törekvése, az egyház sokszor megalázó felügyelete. (Mint az 1859-ben kiadott pátens idején, ami az egyház alkotmányos rendjét teljességgel meg akarta változtatni, amit a nagy ellenállás miatt 1860-ban vissza is vont a kormányzat.) Mindezen nehézségek közepette nagy anyagi áldozatokat hozva a dunántúli reformátusság előteremtette a szükséges pénzügyi forrásokat, s 1857-ben a nyilvánossági jogot visszakapta az iskola, s már az új Kollégiumban (a mai Március 15. tér) megtarthatták az első érettségi vizsgát. Ezen előzmények vezették be az iskolát a dualizmus korába, amiben még sokáig fennmaradt a hat gimnázium utáni kettős elnevezés (az 1837- től folyamatosan kiadott, s mindig gazdagabb tartalmú iskolai értesítőkben is megörökítetten) az I. és II. bölcseleti, illetve a hetedik és nyolcadik gimnáziumi osztályként. Az egyházi vezetés a maga autonómiájára, s bevált hagyományaira hivatkozott, viszont az élet visszavonhatatlanná tette a nyolcosztályos rendszert. Ami azután, hogy az állam nem csak előírt, hanem komolyan — anyagiakban is — segíteni kezdett, ebben a formában is megtalálta a helyét, szakképzett tanárokkal s az egész Dunántúlról kiválasztott diáksággal, ami a magas tanulmányi szinten túl olyan kimagasló irodalmi diák-egyesületben is kifejeződést talált, mint a Főiskolai Képzőtársulat, amely Petőfíék pápai diákoskodása idején, 1841-ben alapíttatott, s a dualizmus korában is példamutatóan virágzott. Bizonyos viták mellett így kialakult az állam és egyház között egy modus vivendi, aminek egy meghatározó aktusa lett az 1883. évi 30. te., amit a református egyházkerület is elfogadott. Kimondta 1883. júniusi közgyűlésén, hogy „most már megvan alkotva a középtanodai törvény, s bár jogaink egy része áldozatul esett, de a javaslat oly módosításokon ment keresztül, hogy középiskoláink nem esnek áldozatul, fenntarthatják azokat”. A