Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
42 Egyháztörténed Szemle IV/1 (2003) maszájok, nádik és nubák az újoncokat férfivá avatásuk előtt lánynak öltöztetik, ugyanez a Torres-szoros, Tahiti illetve Új-Guinea egyes bennszülött csoportjainál is megfigyelhető. A jelenség az indoeurópai hiedelem- rendszerekben is jelen volt: Thészeusz a Phütalidáknál leányos ruhában, női hajviselettel vesz részt Zeusz ünnepén, ennek köszönhetően a templomnál dolgozó kőművesek gúnyos szavakkal illették (Pauszaniasz 1.37.3, 19.1, Plutarkhosz: Thészeusz 12). Héraklész, hogy vezekeljen íphitosz meggyilkolása miatt, egy álló évig női ruhában, szolgálóként élt Omphalé lídiai királynő palotájában, gyapjút font úrnője ruháihoz; ő maga női főkötőt viselt, haját leányok fésülték; ezalatt a királynő öltötte magára a hős oroszlánbőrét és fegyvereit hordozva büszkélkedett (Ovid.Heroica IX.54.Luk.Istenek párbeszédei 13). Reveillout kimutatása szerint a mezopotámiai Lagasban is női ruhába öltözött férfi-papok szolgáltak, csakúgy, mint a kánaáni „kutya-papok” vagy a frígiai Attisz és Kübelé tiszteletére az extázis során önmagukat kasztráló gallusok. A Mahabharata elbeszéli, hogy a hős Ardzsuna égi atyja, Indra városában visszautasítja ősanyja, Urvasí apsara (mennyei tündér) közeledését, amiért az megátkozza: élete egy szakaszában heréit eunuchként kelljen szerepelnie. Amikor Viráta király udvarában foglalatosságot kell találnia, megérti, itt az idő, hogy beváltsa az átkot és Brihannalá néven mint eunuch tánctanár női ruhában oktatja a hercegnőt és az udvar asszonyait. A kétneműség paradoxonjának kozmikus síkra emelése az indiai Siva-Sakti-képzetben éri el abszolút apo- teózisát, de a képzet megfelelőit megtaláljuk a gnószticizmusban, az iszlám és a kathar misztikában is. A görög mitológia Kaineisz-Kaineusz- történetének Mahabharata-beli változata Drupada király lányának, Sikhandinínak Sikhandinná, azaz férfivá válásának motívuma. Az ehhez hasonló nemváltás újra azt a létszférát varázsolja elénk, ahol cseppfolyóssá válnak a profán síkon megszokott kategóriák határai s a történetek hőseinek éppen e paradoxon megtestesítésével kell elérniük a szakralizált létezést. Más irányban haladó idő, nem homogén, hanem áttörési pontok köré sűrűsödött tér, bármikor önmaga antitézisébe fordulni képes szexuális egzisztencia — mind annak a létmódnak az ismérvei, amely minden rituális aktus és avatási technika legelemibb célját jelenti. A teremtési processzus során azonban ez a „parmenidészi” állapot, mint a mítoszok elbeszélik, nem maradhatott állandó; a világnak meg kellett nyilvánítania önmagát, hogy a minőségek és kategóriák képesek legyenek a virtualitás helyébe realitást építeni. Minden kategória akkor felel meg leghatékonyabban a kozmikus rendben betöltendő feladatának, ha önmaga minőségén belül hatva törekszik az idődén tökéletesség, a szakralitás megvalósítására. Tehát az avatási rítusok másik jellemzője, hogy az in illő tempore mintának megfelelően a Káoszba, az androgüneitásba vagy az anyaméhbe való visszamerülés megszüli, azaz új