Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bácsfi Diána: A Harcos szakralitása, avagy a Männerbund-szövetségek létrejöttének vallástörténeti alapjai
36 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) és vészthozó, életadó és halálthozó, mint természeti képmása, a mennydörgés, a pusztító villámok, de egyben a földek termékenységét biztosító esőzés kísérőjelensége. A hanghatással, hangs^erkisérettel, tánccal, mimikával (dallal, ordítással, kiáltással, mágikus szókapcsolatok vagy istennevek refrénszerű ismételgetésével, avagy a numinózus belső paradoxonját megjelenítő obszcén versekkel vagy énekekkel) kísért rituálék nem mást idéztek elő, mint a lét megrázó drámaiságának és az ezt feloldó dialektikus katarzis mindent elsöprő erejének igen korai megélését, amely viszont néhány kultúrában a dráma műfajának kifejlődését és rövidesen igen fejlett szintre kerülését okozta. Megérthetjük tehát, hogy az ifjú,- a sámán, valamint a Männerbund-avatások általában ugyanazt a mitológiai — szakrális folyamatot ábrázolják, ugyanúgy az elveszett Egység paradigmatibus újramegélésére törekednek, ezért feltűnően hasonló rituális sémákat alkalmaznak. Egy elem azonban mégis legtipikusabban a Männerbundok sajátossága: az avatási párbaj vagy harc motívuma egy meghatározott emberi vagy állati ellenféllel szemben. E szempontból az ifjúavatás és a férfiszövetségi avatás számos kultúrában ekvivalens. Tacitus Gemaniájában leírja, hogy az egyes germán törzsekben milyen próbákat kellett a fiataloknak a férfivá váláshoz kiállniuk: a chattusok például hajukat és szakállukat nem vághatták le, amíg meg nem öltek egy ellenséget, a taifalusoknak egy vadkant vagy egy medvét kellett leteríteniük, a heruloknál viszont a fegyvertelen jelöltnek egy felfegyverzett ellenféllel kellett megküzdenie. A spártai fiataloknak egy éven át kellett „elrejtőzve” — tulajdonképpen vadállatként — élnie a vadonban (krüpteia), egy szál tőrrel felfegyverkezve, ahhoz, hogy a közösség teljes jogú tagjává váljon — a Männerbundba tömörült harcosok időnként pedig megfélemlítő célú mészárlást rendeztek a leigázott ak- háj őslakosság sorai között. Ez a jól ismert történelmi aspektusok mellett azonban félreérthetedenül a szakralitás szférájába tartozik; a sacra insania tulajdonsága ugyanis éppen az, hogy az ilyen erő által megszállt harcosok számára irrelevánssá válik az ellenfelek számbeli vagy fegyverbeli túlereje. A Horatius-fivér és a Curiatiusok élethalálküzdelme kapcsán Dumézil kiváló érzékkel mutatta meg, hogy a racionalizáló és historikus hajlamú római alkotóerő hogyan építette be a közös indoeurópai őstradíciót az Urbs történeti corpusába. Valószínűleg Mánnerbund-avatási küzdelmeket ábrázolnak a szakrális kódrendszer metanyelvén az olyan mítoszok is, melyben a magányos hősnek egész hadseregek (ezek gyakran a földből kinövő kísértetkatonákból, óriásokból vagy egyéb khtonikus szörnyekből állnak) ellen kell küzdenie — Kadmosznak illetve Iaszonnak a Vetett Emberekkel, Branwen Mabinogionjában pedig Manawyddan és Bran héroszok népének pedig a Gwyddylek csodatévő üstjében feltámasztott, ám beszélni nem tudó élőhalott-harcosokkal. Az ilyen típusú mítoszokban egyrészt a
