Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában

74

Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003)

vábbá jelentős argumentum a puritánus kegyességnek és mártíriumnak a szakirodalomban is bizonyított szoros kapcsolata,’6 illetve a mártír alakjának sajátosan puritánus olvasata és transzformációja: a mártírok emberarcú hithősökké formálódnak,66 67 tehát nem kizárólag a (mártírhalál felvállalása adja ezt a minőséget. Ennek pedig egyenes következménye volt, hogy a mártírium beépült a kegyességgyakorlás {praxis pietatis) folyamatába, vagyis a puritánus erkölcs diktálta életvezetési elvek mentén performált vallásosság, vallásos élet egyik jelentős, minden igaz hívő által elméletileg elérhető státusává lényegült át. Innen pedig szükségszerűen vezet az út a kulturális minta, a prototípus kialakulásához, amely elsősorban életvezetési és kegyeséggyakorlási elvek, utasítások, szabályok felől artikulált szerepkör, amely mindenkit megillet(het), aki e szabályok szigorú betartása, tehát a normalitás sztenderdje felől reprezentálja, performálja vallásosságát, vallásos, vagyis kegyes énjét egy közösségen belül.68 Ezt támasztja alá az a szakirodalmi megállapítás is, miszerint a puritánus prédikáció, ellentétben az ortodox típusú igehirdetés tudóé teológusok mártíriumát preferáló jellegével, sokkal inkább a mindennapok mártírjait idézi.67

Ebben a kontextusban talán nem alaptalan Bethlen bizonyos, a személyes áldozatvállalást, lemondást, szenvedést, sőt kegyességgyakorlást hangsúlyozó kijelentései mögött egy olyan kulturális mintát, implicit módon szerepkört feltételezni, amely a mártír alakját, szerepét használná fel az én-performancia folyamatában. Ha a köz (publicum) érdekében történő személyes (privatum) érdekről való lemondás áldozatát vizsgáljuk, látható, amint a puritánus szövegkontextus kulturálisan forgalmazza a szerepkört, illetve a szerepkör performálásához nélkülözhetetlen szabályokat. Bethlen kijelentése így válik különösen relevánssá: „En éjet-napot a munkában töltöttem, a publicumért... a magam dolgát úgy annyira elhagytam, hogy a feleségem, praefectusom s más szolgáim panaszplkodtak, hogy a% én magam dolgaimról, énvelem nem beszélhetnek.”7° Vagy: „Mennyifáradságom és költségem volt minden köszönet nélkül, azt csak isten tudja, de örömmel míveltem, gondolván, hogy az istennek és a magyar ecclesianak szolgálok.”71 De alapvetően ugyanezt fogalmazza meg a másik írott apológiájában a Sudores et cruces Nicolai comitis Bethlen c. röpira- tában is: „...és bármit tartogat is még számomra a sors, az az eg) halálomig vigasz;

66 Győri, 2000. 65. p.

67 Győri, 2001.328. p.

Győri János ezt a megállapítást a következőképpen magyarázza: „A hívő egyén szenvedésének, mártíriumának értelme és célja tehát az ecclesia megmaradása és növekedése, aki mindezért eszkatologikus távlatban várhat elégtételt. Az egyház tehát nem más, mint a szenvedők, a mártírok gyülekezete.” Győri, 2000. 65. p.

69 Győri, 2001. 333. p.

Bethlen-önéletírás. 868. p.

Bethlen-önéletírás. 726. p.