Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tóth Zsombor: EGOizmus. Az énreprezentáció mint én-performancia (self-fashioning) Bethlen Miklós emlékiratában
58 Egyháztörténet! Szemle IV/2 (2003) 3 mentációs sorra (argumenta a persona), amely az antikvitás óta a leírás {descriptio) retorikai kompetenciájára épít. Olvasatomban az autobiográfia (elsősorban Bethlen szövegére, illetve más, kizárólag 16-18. századi szövegekre gondolok) alárendelődik az én-performanciának,4 azaz annak az emberi magatartásnak, amely egy több szerepkörből megkonstruálódó komplex identitás performálását teszi lehetővé. Vagyis arra a folyamatra gondolok, amelynek során — esetünkben — az újkor embere társadalmi pozíciója, az élete során elsajátított kulturális tudás (kódok, normák, konvenciók, minták, sztenderdek, sztereotípiák) segítségével különféle életszituációkban (szubjektív valóságban), különféle, a helyzetnek megfelelő, kulturálisan a normalitás elve felől előírt szerepek performálásával (reprezentálja, „önmagát”, identitását.5 A hangsúlyt az identitás performálására helyezném, aminek kulturálisan kimunkált, gyakran preskriptív módon működő szabályai, tipológiái vannak a korszakban, elég itt például azokra a kézikönyvekre utalni, amelyek például az udvari ember magatartását szabályozzák. De nem képeznek ez alól kivételt a retorikák sem, amelyek az újkorban bizonyos élethelyzeteknek, kommunikációs szituációknak, állapotoknak (temetés, megemlékezés, lánykérés, házasság stb.) írják elő a megfelelő, tehát a normális nyelvi és nem csak nyelvi magatartást (szerepperformálást). Ugyanígy a puritánusok körében népszerű életvezetési könyvek {conduct bookók) nemcsak a valláKorántsem véletlen, hogy Bethlen élete leírása során kitér nemzetségére (famiäa, natio), életkorára {aetas), nevelésére {educated) testalkatára {habitus corporis), vagyoni helyzetére (fortuna) állapotára {conditio), jellemvonásaira {animi naturd), foglalkozására (studia) stb., ugyanis ez a (kora)újkor retorikai kultúrájában a személyi érvek {argumenta a persona) általános követelményeként (konvenciójaként) rögzült, mely szükségszerűen szerepelt az élettörténetekben. Vö. Szörényi László - Szabó Zoltán: Kis magyar retorika. Bp., 1997. 54—61. p. Ezzel a terminussal próbálom visszadni azt folyamatot, amelyet a narratív pszichológia a intemati^ádó terminussal jelöl, ami egy szerep elsajátítására vonatkozik. Az intemalizált szerep lényeges vonása, hogy beépül az énbe, a személy énidentitásának, önazonosításának részévé válik. Továbbá a nanatív pszichológiában, az általam En-pepormanáck.ént bemutatott folyamat rokonítható azzal, ahogy bizonyos technikák segítségével egy adott személy reprezentálja önmagát, illetve értelmezői, eleve kész sémák segítségével interpretál egy helyzetet vagy másik személyt. Vö. László János: Szerep, forgatókönyv, nartatívum. Szociálpszichológiai tanulmányok. Bp., 1998. 12-19. p. 5 Ennek a folyamatnak a magyarázatát adja a Betger-Luckmann szerzőpáros: „Az identitás természetesen a szubjektív valóság egyik kulcsa, és mint mindennemű szubjektív valóság dialektikus kapcsolatban áll a társadalommal. Társadalmi folyamatok formálják. Ha már kikristályosodott, társadalmi viszonyok őrzik meg, vagy éppen formálják újjá.” Ld. BERGER, PÉTER - LUCKMANN THOMAS: A valóság társadalmi felépítése. Tudásszociológiái értekezés. Bp., 1998. 237. p. Bourdieu az életrajzi diskurzus vizsgálata során, az „életrajzi illúzió” elemzésekor ezt a folyamatot „az önmaga megteremtésére irányuló kísérletként” méltatja. BOURDIEU, PIERRE: A gyakorlati észjárás, a társadalmi cselekvés elméletéről. Bp., 2002. (továbbiakban: BOURDIEU, 2002.) 75. p.
