Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNY - Fekete Csaba: Néma úrvacsorázás, avagy "Vegye ön e bort!"
24 Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003) tesen sem javasolta bevezetésre. Egyik egyháztest sem tekintette még hivatalosan normának.57 * Mindazáltal a valóságos gyakorlat kérdéseit és gondjait nem csupán a vallásos néprajznak kellene gyűjtögetnie, értelmezésre várniuk sem néprajzi kategóriák szerint kellene. A biblikus és a rendszeres teológiai disciplináknak tisztsége volna, hogy elevenen tartsák mindezt, az önkénytől és a liturgizmustól óvással egyetemben, ahogyan hajdan zsinatonként vitatták az ilyen kérdéseket. Vannak vallástörténeti, valóban a népi vallásossághoz kapcsolódó adalékai is mindennek, ami a szakrális szféra sajátossága, de ezek értékelése mindenképpen túlterjed a műkedvelő vallási néprajz lehetőségein. Patak vonzáskörében tapasztaltam magam is azt, hogy az úrvacsorái kenyérhez máig a szentség képzetei fűződnek.5“ 57 A liturgiái bizottság jelentése: Református Egyház 1998. 264-B4. - A végleges kiadvány módosítását, későbbi - erdélyi - elfogadását előzetes zsinati döntéshozatal után véli lehetségesnek Kozma Zsolt, vö. A? Út, 2001.12-23. p. Mindezt e sorok Írójának személyes élményei is alátámasztják. Egyszer például egy tanyán történt, hogy a megmaradt kenyérdarabkákról kérdezte a családanya, hogy adhat-e belőle kislányának is? „ Tiszteletes úr, elmondatom én előtte vele az imádságot" — tehát nyilvánvalóan a kenyér illetve a bor fölött elhangzó hálaadást a pataki ágenda szerint - fűzte hozzá kérdéséhez. Enekkirakó voltam hét-nyolc évesen. Egy ízben szülőfalum szárazkántora tévesztett. Folytatta az úrvacsorái éneket, noha nem szabadott volna. Még csak a kör közepén osztotta a kenyeret az idős lelkész, ő meg rázendített a később következő sorra: Életnek... — de a lelkész rosszalló tekintetére elvörösödve abbahagyta. (Nem tudom, Jézus Krisztus összehúzta-e szemöldökét?) Gyermeki módon nem tudtam megokolni, miért tartottam attól, amit az idősek olyan természetesen fogadtak, hogy nekem etf meg ama'.mondotta a múlt karácsonykor a tiszteletes úr... Mikor már én magam is úrvacsoráztam, mindig féltem, hogy nem értem meg, mit mond a lelkész, mikor nekem nyújtja a jegyeket Sem konfirmációm idején, sem teológus éveim során, sem később nem találtam igazán meggyőző válaszokra. A szokás, beleszokás, hagyomány mellett van-e mindezekre magyar református teológiai válasz az új évezredben? Néma úrvacsorázásról nem hallottam, énekeshez szoktam. Sárospatak vonzáskörében meg is esett velem, hogy áthágtam a helyi illemet. Valójában nem teológiai meggyőződés, hanem a szolgálatba bele-fáradás miatt alakította úgy a helyi lelkész, hogy a tanyavilágban némán úrvacsorázzanak, mert ezt a teológiai magyarázatot kaptam válaszul, mikor az éneklésről érdeklődtem: Énekelnek máskor úgy is eleget, hogy cseng belé a fülem. Nem vitattam. Az első körben — én osztottam a kelyhet — egyszerre bejelentés nélkül elkezdtem egy zsoltárt az ismertek közül. Utána sorban többet is, amelyekről azt véltem, hogy mindenki fejből tudja legalább néhány versét. A gyülekezet megzendült körülöttem, és végesvégig éne-keltünk a kenyér és bor osztása közben. Akkor a pataki ágendáról csupán azt tudtam, hogy külön imádságot kell mondani mindkét szent jegy fölött, ahogy ez a Ravasz-féle ágendában is benne van. Másutt megjártam a helyi szokással. Figyelmeztettek, hogy a gondnok vezeti úrvacsora közben az éneklést, ő tudja, mit énekelnek, meg hogyan. Kanyargatta is, ahogy szokták... úgyannyira, hogy eg)'szerre már senki nem tudta, mi legyen tovább, elnémult az éneklés. Kínos csönd szakadt ránk. Vártam. Aztán elkezdtem egy másik éneket, és attól fogva a gyülekezet nagy egyetértéssel fújta, bár nem helyi szokás szerint Vidéken úrvacsoráztatva vagy elesett idősek és betegek néhány tagú gyülekezetében, családi körben gyakoroltam magam is a néma szertartást, ahogyan sokat tapasztalt lelkészektől diák ko-
