Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)

2003 / 2. szám - TANULMÁNY - Fekete Csaba: Néma úrvacsorázás, avagy "Vegye ön e bort!"

Fekete Csaba: Néma úrvacsorázás, avagy vegye ön e bort!

19

ritánokra42 - és a régi magyar dallamokra született zsoltári énekek kiszorításából Váci Pap András (circiter 1619 — post 1680) 1653-ban írott jellemzése szerint a „ hallgatás és ajakaknak bégombolása a ’ Franciái nótákra pedig fzemeinknek a' templom boltozatjára való merefztéfe" következett a gyülekezetekben.43 44 Bizonyos, hogy ez nem mindenütt történhetett így, mert másként nem terjedhettek volna el annyira, és viszonylag hamar a genfi zsoltárok.

A puritánizmus kérdéseinek vitatása közben Szathmári Baka Péter (1625—post 1673) Sámuel Des-Marets (Maresius; 1599-1673) hollandiai professzornak a püspökséget pártoló véleményére replikázott. Összehasonlította a hazai református szertartásokat a skóciaival és franciával. Elmondta, hogy ott - nem úgy, mint nálunk — „Nem nehány tanuló vagy gyermek énekel a kántorral a templomban, úgy, hogy alig érti a nép, hogy mit énekelnek, hanem az egész közönség énekel áhitatos szívvel, mindenki maga

44

előtt tartja a kinyitott énekeskönyvet és úgy dicsőíti Istent

A 17. század neves dokumentuma Tótfalusi Kis Miklós (1650- 1702) kisalakú (16°) zsoltárkiadásának előszava is (Amsterdam, 1686), amely szintén külföldi protestáns példákkal hasonlítja össze a hazai gyakorlatot. Az ő idejére bizonnyal megváltozott az a helyzet, amelyet a Váci Pap András könyvében és másutt szóvá tett hallgatás jellemzett. Tótfalusi úgy szól az éneklésről, amely ha ,,a ’ hallgatóktól meg nem értethetik, tsak ollyan mint a ’ pengő értz és a’ zengő tzimbalom, mind azokra nézve, a ’ kik az Éneklőkkel együtt nem énekelhetnek; avagy énekelhetvénis nem énekelnek. Magok vétkek pedig, hogy ez Isteni tißtelet ö nálok nélkül megyen véghez; amazoknak, hogy magokat arra nem kéfiitik, ezeknek, hogy akartva énekléfhéli tißteket elmulatják. Mert vágynak ollyakis, (vajha pedig nem válnának!) a ’ kik úgy Ítélvén ’s fiólván, hogy azért tartják a ’ Mestert vagy Kántort, hogy énekeljen, fiánfiántdékkal tsak azoknak nyakokra vetik, mintegy terhet, az énekléft;

Vö. ZovÁNYl JENŐ: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp., 1911. (A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai. XXIII.) (továbbiakban: ZovÁNYl, 1911.) 273- 276. p.

43 RMNy. 2468. 100. p. Vö. ZovÁNYl, 1911. 275. p. - Vitázik vele Tolnai Dáli János (RMNy. 2550.), de csak azt az állítását forgatja ki, hogy „nem illetlen a’ Sóltárokat a’ mint mi azokat a’ mi fzokott nyelvünkén énekelyük, rend-fzerént énekelnünk... ” (97); illetve „nem kell nagyob áhétozáffal énekelni a’ Sóltárokat a’ Franciái nótákra hogy fém a’ Magunkéra” (99) de bonyolult logikai bizonyítás közben arról nem szól, hogy nem történik ilyesmi. Replikáját így végzi „Bezzeg ha ö [...] magunk Nemzetéhez alkolmaztatott fzép nótákat gondolna-ki, f-azok fzerént a’ Sidó nyelvből tudófon formálná a’ Soltárok éneklését; e’vel valóba jó Fótot fzabna maga emlekezetire, f-Nemzetünket-is a’ nótának máfoktul való kódúláfátúl meg-mentené” (104); azaz vitapartnerét dallamszerzéshez is értőnek kellett tekintenie.

44 RMK III. 1724. 23. nyomán idézi: ZovÁNYl, 1911. 242. p.