Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 2. szám - TANULMÁNY - Fekete Csaba: Néma úrvacsorázás, avagy "Vegye ön e bort!"
12 Egyháztörténeti Szemle IV/2 (2003) taiban (és bizonnyal helyenkénti gyakorlatában) a 19. század elején már öt vagy hat, és már nem is gyónó, hanem a hittudatról valló, és ez sem a Heidelbergi Káté beosztása szerinti. Később a hazai evangélikusok gyakorlata is sokban a reformátusokéhoz igen hasonlóan alakult. Ennek a 19. századtól napjainkig tartó folyamatnak a most készülő új evangélikus szertartásrend is megpróbálja az orvoslását. Jellemzésül alkalmas egy 19. századi evangélikus lelkész vélekedésének részlete, amely szintén az igemondással foglalkozik. Ebben is azt találjuk, hogy mindenkor a szereztetési igékkel, nem pedig a lelkész tetszése szerinti igemondással kell számolnunk: ,,Az apostol a »nyelveken szólás« visszaélései ellen szólva rendeli, hogy akik szólnak, »egymás után szóljanak,« nem pedig egyszérre többen, mint p. o. a zsidók a zsinagógákban. Egyébiránt ez az elv keresztül is van vive istentiszteletünkben: míg a gyülekezet énekel, addig a lelkész hallgat, s midőn a pap imádkozik vagy szónokol, akkor a gyülekezet hallgat. Csak az úrvacsoráját illetőleg látszik, mintha istentiszteletünk szervezői megfelejtkeztek volna amaz elvről: a gyülekezet énekel és a lelkésznek beszélnie kell, szakadatlanul recitálni a » Vegyétek és egyétek« stb. igéket az osztás közben. És hogy az oltár kerítését körülállók az énekszó mellett meghallják s megértsék szavát, ugyancsak fölelemelt hangon kell beszélnie. [...] Nem szólnék, s gondolnám, fáradjon a lelkész, beszéljen torka szakadtáig, ha az által épít; de kérdem, az olyan szavaknak százszoros elreci- tálásában mi az épületes, mely szavakat a kiosztás előtt mint consecratiot az egész gyülekezet hallatára úgy is már elmondott? Mi abban az épületes, midőn nem is egész mondat, hanem abból csak egy-két szóból álló, magában véve értelem nélküli mondattöredék az, mit egy-egy úrvacsoráló egyén ama százszor elrecitált igékből meghallhat? ’ A 20. században sok evangélikus lelkész már nem Heltai ágendáját követte, nem a szereztetés igéit, hanem tetszés szerinti szöveget vagy bibliai lókust ismételgetett, hasonlóan ahhoz, amint ezt Mitrovics Gyula is leírta. Az egyes szertartási részletek meghatározásában tehát állandóan számolnunk kell azzal, hogy a gyakorlatban (megszokásban) élő több lehetőség között választhatott a korábbi századok lelkésze, illetve a tarkaság és rendezetlenség jelei lépten-nyomon fölbukkannak, ezért ezt nem ok 22 22 Vö. PAPP GÉZA alább, 59. sz. jegyzetben idézett munkáival. — Sajnálatos módon 1985-ös ágen- dánk nem figyelt föl erre a kapcsolatra, eklektikus megoldással új kérdéseket alkotott, Melius és Samarjai Máté János ágendájából kiindulva. Pásztor János ismételten úgy védi ezt az eljárást, hogy a bizottság tagjai egyhangú felkiáltással fogadták ezt a megoldást. Ez azonban csak arra bizonyság, hogy a gyónó kérdések eredetét és teológiatörténeti összefüggéseit a szövegező bizottság egyáltalán nem ismerte. PÁSZTOR JÁNOS: Liturgika. A magyar református istentisztelet múltja, jelen és jövője a Szentírás világosságában. Komámo, 2002. (2. kiadás) 134-135., 228-229. p. LÁNGLER SÁNDOR: Az ágostai hitvallásúak úrvacsora-szolgáltatása. In: Protestáns Egyházi és Iskolai l^apok, 1879. 1662-1664. p.
