Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - RECENZIÓK - Balogh Judit: Tóth, István György (edidit): Litterae missionarium de Hungaria et Transilvania, 1572-1717. I.
120 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) kusság helyzetével. Az első 11 levél ugyan még a pápai udvarban az e célra létrejött Hitterjesztés Szent Kongregációjának hivatalos megalapítása, tehát 1622 előttről származik, mégis, mint ahogyan azt a bevezetésből megtudjuk, a Kongregáció - vagy ahogyan csak rövidítve nevezték, a Propaganda - voltaképpeni létrejötte előtt már újabb és újabb kísérletek történtek arra, hogy Róma koordinálni, felügyelni tudja a missziós tevékenységet. Minthogy pedig a misszió tervezett célpontja ezidőtájt még elsősorban nem az úgynevezett „pogány” világ, hanem sokkal inkább a reformáció által „megfertőzött” európai területek, természetesen a három részre szakadt Magyar Királyság részei is fontos szerepet játszottak a Kongregáció által megjelölt célterületek között. Amint azonban azt szintén a bevezetésből tudjuk, minthogy az úgynevezett missziós püspökök és jelentős pápai felhatalmazással tevékenykedő misszionáriusok gyakorta szembekerültek a helyi katolikus hierarchiával, a magyar királyság hajdani területei közül is ott volt a legnagyobb mozgási szabadsága a misszionáriusoknak, ahol a török jelenléte miatt nem tartózkodtak katolikus püspökök, vagyis a hódoltsági területeken. Éppen 1622 után Pázmány Péter, a magyar egyház legtehetségesebb vezetője átfogó tervvel rendelkezett ugyan a probléma, tehát a reformáció valamint a török pusztítás következményeinek a kezelésére, ez azonban nyilván csupán egyeden nézőpontnak tűnt a Propaganda bíborosai számára, és koránt sem a legjárhatóbbnak. Pázmány ugyanis elsősorban pénzt kért a magyarországi papképzés fejlesztésére, hiszen úgy vélte, hogy a jól képzett és a helyi viszonyokat jól ismerő hazai papság megerősödése révén nem csupán a nyugati és az erdélyi területeken nagymértékben elterjedt protestáns tanítás szorítható vissza, hanem arra is lesz elegendő és képzett ember, hogy a török által elfoglalt területekre misszióba küldjék őket. Bár Pázmány Péter terveit nem vetette el a Propaganda, a Hódoltság valamint Erdély rekatolizálásának a munkája ezekben az esztendőkben mégsem a magyar katolikusságból indult ki, hanem sokkal inkább a délvidéki, boszniai, stb. missziós területekről. A Propaganda és a magyar viszonyokat jól ismerő Pázmány elképzelései ugyanis koránt sem egyeztek meg abban a tekintetben, hogy vajon milyen módon kellene segíteni a katolicizmus újra elterjedését illetve megerősödését azokon a területeken, ahol különösen nagy a paphiány, vagy ahol nincsen iskola, illetékes egyházi hatóság, amely rezideálna. A leveleket olvasva az embernek az a benyomása támad, hogy a római illetékeseknek a legtöbb esetben viszonylag kevés közvetíen ismerete volt a magyar viszonyokról, sőt, bizonyos szempontból ugyanilyen kevés ismeretről tanúskodik néhány közölt levél is. A levelek egy jelentős része ugyanis boszniai, délvidéki püspökök, vikáriusok, szerzetesek vagy világi papok írásai, akiknek a látóköre déli irányból általában Temesvár körzetéig terjedt, legfeljebb Pécs környékéig. Mivel az
