Egyháztörténeti Szemle 4. (2003)
2003 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Oexle, Otto Gerhard: A szerzetesség kialakulása, mint történelmi probléma
106 Egyháztörténeti Szemle IV/1 (2003) Hogy ez mennyire újszerű volt, az főként abból látszik, hogy mennyire értetlenül fogadták eleinte. Ez az életforma olyannyira új volt, hogy csak apró lépésekben valósulhatott meg, és először sok félreértés kísérte, sokszor ellenállásba ütközött. Ezt a Pachomius életéről szóló leírások, és éppen a legrégebbiek egyértelműen tanúsítják. Ez az ellenállás sokféle természetű volt. Egyrészt olyan emberek részéről nyilvánult meg, akiknek az elvárásai Pachomius iránt valami egészen másra irányultak, mint amit ő tervezett velük, mégpedig olyasvalamire, amit már ismertek: aszkétaéletre egy aszkéta-kolóniában. Meglepő módon azonban Pachomiusnak olyan emberek részéről is félreértést, ellenállást kellett elszenvednie, akik jól ismerték őt és közel álltak hozzá: ilyen volt például testvére vagy tanítómestere, Pálamon. A legmeglepőbb és egyben a legtanulságosabb talán mégis az, hogy ilyen ellenállás magában Pachomiusban is megfogalmazódott. Ugyanis azt, hogy ő valami új létrehozására van hivatva, ami nem érhető el a remeteség útján, először neki magának kellett megértenie. És ehhez a keresés, a bizonytalanság és meghiúsult tervek hosszú útjaira volt szükség, míg végül megértette a neki szóló megbízatás lényegét, és abban — ha szabad így fogalmaznunk — felismerte saját élete értelmét is. 10 10. A magányosan élő remete, az aszkézisben és démonokkal való küzdelemben kipróbált, Istenhez közelálló „szent férfiú” életmódja, aki felebarátjának karizmatikus lelki emberként tanácsot, útmutatást képes adni, - és: a koinos bios, a Vita communis, a vallásos lelki közösség életformája, mely a vagyonközösségen nyugszik, s abban fejeződik ki, s ezért egyenlőségre és testvériségre épül, - mindkettő nagyhatású életforma volt. Ám egymástól nagyon különbözőek. És nem lehet az egyiket a másikra visszavezetni, sem szisztematikus sem történelmi megközelítésben. Mindkét életforma, az individuális-aszketikus és a közösségi is, abban a korszakban keletkeztek, amit többnyire az ókor hanyatlásának nevezünk, de amit — Peter Brown szavaival — sokkal helyesebben hatalmas kulturális átalakulások folyamataként kell értelmeznünk, amelyben új lelki, vallási és szociális struktúrák, új életformák, új embertípusok jöttek létre. Az aszkéta és a szerzetes egyaránt ide tartozik. A Pachomius által létrehozott koinonia világtörténelemben kifejtett hatásait aligha értékelhetjük túl. Ha azonban ennek tényleg minden dimenzióját be szeretnénk fogni, akkor azt is fontolóra kellene vennünk, hogy ennek az életformának a hatásai nem korlátozódnak a késő ókorra és a középkorra és nem csupán a keresztény szerzeteségre, hanem messze túllépik a szerzetesség, a középkor és a kereszténység határait. De ez egy másik történet, amire itt nem térhetünk ki.
