Egyháztörténeti Szemle 3. (2002)
2002 / 2. szám - RECENZIÓK - Balogh Judit: Wallmann, Johannes:A pietizmus
Recenziók Wallmann, Johannes: A pietizmus. Budapest, Kálvin Kiadó, 2000. 186 old. Johannes Wallmann könyve kézikönyv, átfogó képet kíván adni a 18. századi protestantizmus egyik legfigyelemreméltóbb kegyességi irányáról. Noha a szerző a teljességre törekszik, és dicséretre méltó alapossággal igyekszik feltárni mindama kapcsolatokat, kapcsolatrendszereket, amelyek valamilyen formában összefüggésbe hozhatók a pietizmussal, a magyar pietizmust nem említi, sőt a hatástörténetek elemzése kapcsán sem szentel neki figyelmet A magyar mozgalom említésének hiányával együtt is jól használható és alapvető munka Wallmann müve. A szerző könyve első részében a pietizmus mint mozgalom definíciójára vállalkozik, megpróbálva minél szélesebb körben értelmezni a pietista törekvéseket. A meghatározás azért sem egyszerű, mert jelentkezése gyakran - nálunk magyar területen is - összemosódik a puritanizmussal. De vajon lehet-e, kell-e különbséget tenni puritanizmus és pietizmus között? Látható-e valami karakterisztikus különbség a két mozgalom között, és ha igen, vajon milyen területen? Teológiai értelemben vagy csupán a hitélet, a hitgyakorlat terén? Persze, mint ahogy a szerző is rámutat, nehéz megkülönböztetni illetve elválasztani a hitéletben jelentkező sajátosságokat magától a teológiai alaptól, hiszen bizonyos dolgok fontosságának a hangsúlyozásával automatikusan bizonyos teológiai állásfoglalások is születnek. Ezt is szemléletesen és tudós alapossággal mutatja be Wallmann könyve. A pietista megnyilvánulásoknak a puritanizmustól való elkülönítése, megkülönböztetése történhet kronológiai alapon is. Maga a szerző is úgy kezdi a pietizmus definíciójának a körüljárását, hogy megállapítja, miszerint a pietizmus a 17. században létrejövő és a 18. században virágzó vallási megújulási mozgalom, amely a protestantizmus történetén belül a puritanizmus mellett a legjelentősebb mértékben terjedt el és fejtette ki a hatását. Bár Wallmann a könyve bevezetőjében azt állítja, hogy a pietizmus megjelent az evangélikus és a református egyházban is, a továbbiakban leírtakból kiderül, hogy mégis alapvetően és döntően a lutheri evangélikusságon belül volt virulens és bukkant fel különféle formákban. A puritán kegyességgel szembeni meghatározásnak a leglényegesebb elemeként Wallmann kiemeli, hogy míg a puritán lelkészek, teológusok és laikusok reformtörekvései mindig erőteljesen összefonódtak a kálvini zsinat-presbiteri egyházkormányzati rendért folytatott küzdelemmel, emellett egy nagyon erőteljes demokratizmus-igény is jellemezte őket, addig a pietisták elsődleges célja a vallási élet individualizálása ás bensőségessé tétele volt. A hangsúlyt ily módon áthelyezték a lutheránus ortodoxia hitvallás- és dogmaközpontúságáról a megtérésre, illetve a személyesen megélt hitéletre. A kötet sikerült része a bevezetés, illetve azok az elemző részletek, ahol a szerző a pietisztikus tendenciák lehetséges okairól gondolkodik. A Johann Arndtról írt fejezet elején találóan állapítja meg, hogy ezek a kegyességi mozgalmi igények a reformációt követő harmadik nemzedéknél jelentek meg, akik számára már nem voltak személyes élmények és megküzdött igazságok a kialakult lutheri reformáció tantételei, nem
